– Mikula… Mikula… Ébresztő… – suttogta Soma, hogy anyáék meg ne hallják. – Hallod? Kelj már fel!
– Mi? Mi van? – riadt fel Soma jó barátja, Mikula, a zoknimanó, és rémülten tekintgetett szét az alsó fiókban, ahol lakott. – Mi történt?
– Semmi – válaszolta Soma –, csak segítened kellene egy kicsit.
– Éppen most? – nézett álmosan az ablak felé Mikula. – Még alig hajnalodik. Ilyenkor minden rendes zoknimanó az igazak álmát alussza.
– Hát éppen ez a baj! – rázogatta meg a vállát Soma. – Hogy még korán van! Nagyon korán! Ha így haladunk, sohasem lesz reggel nyolc óra! Azt akarom, hogy reggel nyolc legyen, és menjünk a suliba! Ma van az Iskolanyitogató!
Mikula egy ugrással kint termett az ágyból.
– Iskolanyitogató? Az mindjárt más! Ma ugyan nem én vagyok az időfelelős, de megpróbálom elintézni neked, hogy egy kicsit gyorsabban peregjenek az órák. Csak bújj vissza az ágyba, s hunyd le a szemed. Meglátod, egy percen belül reggel lesz. Kicsit felpörgetjük az időt. – mondta, s már ki is ugrott az ablakon.
– Biztos az időfelelős manóbarátjához megy – gondolta Soma. Szorosan lehunyta a szemét, ahogy Mikula mondta. És tényleg! Nem telt el egy perc, és anya már ébresztgette is:
– Ej, hétalvó! Te még ilyenkor sem vagy képes felkelni?
– De igen – válaszolt Soma, s már kint is volt a fürdőszobában.
Csak az volt a baj, hogy nem beszélték meg Mikulával rendesen ezt az időfelpörgetős dolgot. Mert az rendben van, hogy a reggel elszaladt…
… és ripsz-ropsz már ott is voltak az iskolában.
De az már egyáltalán nem volt rendben, hogy az egész nap úgy elrohant, mintha csak egy gyorsított felvételt nézett volna a moziban. Szinte egy pillanat alatt eltelt.
Pedig Soma szíve szerint megállította volna az időt. Már akkor, amikor az új tanító néni bemutatkozott. Úgy hívják: Harmat Viola. És azt mondta, hogy akik ebbe az iskolába jönnek majd szeptemberben, azokat ő fogja tanítani.