Frontvonal

Élt egy ember a huszadik század legszomorúbb időszakaiban, aki mindig az üldözöttek, az elesettek, a megtámadottak mellé állt. Legyen az akár zsidó, akár arisztokrata, akár árva, akár fogyatékos gyerek, akár kitelepített. Nyomorúságukat magáénak érezte, és segített. Sztehlo Gábornak hívták. Róla, a Nobel- békedíjra felterjesztett lelkészről szól ez a megindító, hiteles életrajzi regény. „,Hol volt Isten, mondja meg, nagytiszteletű úr, kérdezi Andris, Bella mama karjára veszi, szoptatja egyetlen, megmaradt fiát, szól a kaddis, halkan pereg a kései sirató, hol van Isten, és a lelkész látja a zsidókat, a menetoszlopot, azóta mindegyik füstbe szállt, látja a német, az orosz, a magyar kiskatonát, Buda romhalmaz csupán, a Margit körúton vezeték nélküli villanypóznák, megannyi Golgota, itt volt Isten, Andris, itt szenvedett végig köztetek…

Harmat Kiadó, Budapest, 2003.

Olvasói vélemény idézetekkel a Moly-on

“”A háború mocskos volt, kívül és belül az, senki sem jöhetett ki belőle tisztán.”

A két idősíkon zajló történetben egy pap, Sztehlo Gábor életéből kapunk szemelvényeket. Én csodálkoztam el a legjobban, hogy a pap élete a szülővárosomhoz, Hatvanhoz is köthető. A kötetben a Svájcban élő pap utolsó napján visszaemlékezéseink keresztül látjuk a II. világháborúban, Budapesten történt eseményeket, mely során társaival együtt, a Vöröskereszt álcája alatt iratokat hamisítottak és gyerekeket, fiatalokat mentettek, gyakorlatilag a nácik orra előtt.

„Sose felejti el azt a képet, ahogy mentek végig az Andrássy úton, hármas menetoszlopban, feltartott kezekkel a zsidók, gyerekek is voltak köztük, mellettük a katonák, csőre töltött gépfegyverrel, mit véthet nekik egy gyerek, ugyan mit?”

A gyerekek közül többet is megismerünk közelebbről (egy részük ugyanúgy Svájcban él, ugyanott, ahol ő), csatlakozásukat a gyermekotthonokhoz, félelmeiket és bátorságukat. A nyilasoktól való állandó rettegés összeköti őket, mégis nagyon szerencsések, hiszen sokkal több esélyük van a túlélésre, mint elhurcolt családjaiknak (egy részük már árva).

„Nem akarta, de feltölt belőle a mondat: – Elaludnék én a sarokban guggolva is, csak azt tudnám, hol van az anyukám…”

A sorok megrázóak, egyszerűek, a legmegrázóbb a zsidó kórház esete volt számomra, főleg, hogy az ott megmenekülő egyik asszonynak végig kellett néznie a saját gyereke halálát… A könyvben azonban nem minden német gonosz, Sztehlo-ék szerencséjére még segítséget is kapnak az egyik parancsnoktól (bár nekem megfordult a fejemben, vajon a parancsnok, a vesztes tudatában és a rá váró jövőkép miatt cselekedett-e így, elősegítve, hogy a későbbiekben esetleg megmenthesse ezáltal a bőrét…)…

A kötetet ajánlom minden 2. világháború után érdeklődőnek (is) olvasásra, mert egy olyan szegletét ismerteti meg, amely nem a táborokba, nem a németek kegyetlenkedéseihez vezet, hanem csupán Budapest egy-egy kis szegletébe, ahol csupán rémült gyerekek próbálják átvészelni az utolsó éveket… És Sztehlo Gábor (Grétával és a többi felnőttel együtt) megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk!

“…felnőttként évekig kereste, kutatta az anyját. Aztán talált valakit, aki látta, mikor gázba vitték. Sose tudta megbocsátani magának, hogy ő megmaradt.

A háború alatt vidám kisgyerek volt. Később, ahogy teltek a napok, jöttek mind többekért, ő meg mindig maradt.

Megmaradt.

Szégyenszemre.”

@Ibanez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Scroll to top