Magyar Napló 30- A Magyar Napló folyóirat novellapályázatán 3. helyezett pályamű
Lendkerék
Anyeska hozta a hírt, hogy Lendkereky dédpapa már büdös, de senki sem foglalkozott vele, mert a kastélyban mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a ruszkik hazatakarodnak végre, olyan biztos ez, mint a nap, Hevérné, a Kiscsutak Irén látta a plakátokat, amikor a lányát látogatta meg, aki szülni volt a városban, tovarisi konyec, ez volt a plakátokon, persze csak félve merte kimondani az Irén is, pedig nagy pofája van, mégis, csak úgy súgta a női budiban két slukk szimfónia között, bazmeg, ezek tényleg eltakarodnak a rohadt anyjukba, de a többiek letorkolták, jobb lesz, ha befogod, és az Irén befogta, mert tudja, mi a rend. Ilyenekről nem beszéltek még egy darabig Keserűdön, mert a kastélyban a fejük felett még akkor is ott lógott a sarló meg a kalapács, Marx-Engels-Lenin profilja a szemközti falon, Irén egyébként gyakran elnézegette őket, főleg, amikor teljes szakadás volt, és leállt az egész sor, Lenin atyánkat gyerekként is szerette, hogyne szerette volna, nye placsi, gyevuska, tü hocses hleba? Ezt a mondatot tudta csak oroszul, megtanulta, annyiszor nézegette a tankönyvében a képet, hogy a fejébe ment a képaláírás, de leginkább Vlagyimir Iljics jóságos mosolya égett a retinájába, örült hát a gépleállásnak, de Engelst meg Marxot nem szerette, mint valami két vén huligán a nagy bozontos szakállukkal, csak virág kéne a hajukba, aztán nyomatnák a bulit, let dö szánsájn, mint a bolonddoki, aki képes volt lejönni Pestről, otthagyni azt a szép várost, a jólétet, ahol karácsonykor még banán is van, de hát tudja azt mindenki a faluban, hogy milyen család ez, volt kitől örökölni, a nagyanyja, a Vénnaccsád is megbolondult, amikor agyonverték a férjét ötvenhat után, ez meg, alighogy megkapta a diplomáját, leköltözött Pestről, körorvosnak, hogy ápolni tudja a bolond nagyanyját. Rá is ragadt azonnal, bolonddoktor, senki se hitt neki, hiába mondta, hogy már más szelek fújnak az országban, nem vörösek, hanem szabadok, hiába magyarázott, csak a helyi plébános hitt neki, de ő is csak azért, mert látta, amikor levitált, először maga sem akart hinni a szemének, mert Avilai Szent Teréz rendben van, de hogy a bolonddoktor Keserűdön, az még az Úristen hatókörén is túltesz, de hiába tiltakozott minden érzékszerve, a bolonddoktor szép lassan felemelkedett a földről, mintha fehér köpenyének szárnyai emelnék magasra, egészen magasra, háromszor körberepülte a falut, a víztorony tetejére leszállt egy kicsit, és prédikálni kezdett, legalábbis a plébános azt gondolta, prédikál, pedig programbeszéd volt az, csak senki nem vette észre, bizony mondom néktek, nemsokára szabadok lesztek. A vén plébánosnak sem hitt senki, pedig látták a bolonddoktort rendszeresen, ahogy köröz a falu fölött, de azt hitték, gólya, gömbvillám, esetleg ufó, mert ki ez a Lendkereky Ányos, az egy dolog, hogy orvos, de csak egy gyüttment, ilyen vándormadár, ma itt, holnap ott, bár az igaz, hogy a nagyapjáé volt a kastély valamikor, de az se élt itt jószántából soha, aztán meg agyonverték az ávósok a saját kastélya udvarán, a bolonddoktor is Pesten nőtt fel, ugyan, nem tudja az, mi a rend a faluban.
Hiába volt hát látása az Irénnek bent a városban, hogy tovarisi konyec, hiába repülte körül napjában többször is a bolonddoktor, hiába károgta magát rekedtre, mindenki csak legyintett, itt vannak az oroszok negyven éve, azok aztán haza nem takarodnak, kussolt hát Keserűdön mindenki, mert a Tanácson ott ült a vargyasbéla, annak a Vargyasnak az unokaöccse, annak, odafönt, ráadásul a vargyasbélának telefonja is volt, a bolonddoki hiába igényelte, neki nem jár, csak a tanácselnöknek, főleg, ha Vargyas, ült a vargyasbéla a telefonján a Tanácsban, és tartotta a rendet a faluban, kussban volt hát mindenki, mert nem lehetett tudni, hogy mikor emeli fel a telefont, és mit mond bele, azt viszont tudta mindenki, ha a vargyasbéla beleszól a telefonba, akkor annak nem lesz jó vége.
…
A novella teljes terjedelmében a Magyar Napló 30. születésnapi különszámában olvasható