Új korszakot nyitott a Pagony Kiadó, amikor 2020-ban útjára indította az Abszolút töri sorozatot. Eddig hét kötete jelent meg, ezek a legkülönbözőbb korokba repítik kamasz szereplőiket. A kerettörténet mindegyiknél ugyanaz: a Vitéz János Gimnázium udvarán álló fához vezetnek a szálak…
Beleolvasó
Mindent tudok!
Ne nézzetek hülyének!
Zsófi olyan indulattal véste a mondatot a papírra, hogy az majdnem kilyukadt. Villámló tekintettel vetette a cetlit a padtársa, Imi elé. A fiú ártatlan, kék szemekkel meredt rá, mint mindig. Fogalma sem volt, mi lehet Zsófi baja. Elég jól ismerte, hiszen padtársak voltak ötödiktől. Mondjuk, nem azért, mintha olyan nagyon jóban lettek volna, csak valahogy így alakult. Az első sorokba azokat ültetik, akikkel bajuk van a tanároknak, mint, mondjuk, Fejó meg Bettina. Utána a jó tanulók, Sanyi, Viktória, az utolsó padokat pedig kibérelték a menő srácok: Kende, Lóri és a haverjaik. Ők meg Zsófival valahogy középre szorultak. Kicsit olyan volt, mintha nem is tartoznának az osztályhoz.
Imi igazi jó gyerek volt, nem eminens vagy ilyesmi, de megtette, ami tőle telt. Becsülettel dolgozott az órákon is, mindig megcsinálta a házit, néha még szorgalmi feladatokat is vállalt, és ez éppen elég volt egy erős közepesre. Zsófi lehet, hogy teljesíthetett volna jobban is, de a sulinál sokkal jobban érdekelte a sport. Ezerféle dolgot kipróbált már, Imi nem is tudta követni. Lovagolt, úszott, meg búvárkodott is, a táskájából gyakran kilógott a békatalp. Szóval Zsófi futott egyik edzésről a másikra, meg persze a zene, ami a Vitéz Jánosban kötelező, úgyhogy nem sok ideje maradt tanulni. Ha a tanárok elővették, hogy ugyan, Zsófikám, tudnál te többet is, akkor a lány általában bevette a lesz.rom-tablettát, és egy vállrándítással elintézte az egészet. Persze, ha nagyon felhúzták, eléggé elszállt az agya, és voltak durva kirohanásai. Az igazat megvallva ez mostanában egyre többször előfordult.
Imi csodálkozva nézett a lányra, mert most végképp nem értette, miért dühös. Zsófi meg villámló szemekkel vissza rá. Imi ismerte ezt a tekintetet, ez az, amikor Cseresznyés Zsófi átmegy Sárkány Zsófiba. De hogy most mi okozta a változást, arról fogalma sem volt.
Nem is lehetett. Mert Zsófinak nem Imivel volt baja, hanem mindennel és mindenkivel!
Elege volt az osztályból, az anyjából, az apjából, a tesójából! Abból, hogy mindenki azt hiszi, őt simán át lehet vágni. Persze! Majd pont nem veszi észre, hogy az anyja egyre gyakrabban jár Svédországba „konferenciára”, ahol valahogy mindig ugyanaz a szőke viking „kolléga” áll be mellé szelfizni. Hogy az apja azt hiszi, kifizetheti őt néhány király cuccal (ami persze tökre nem király), és aztán dolgozhat nulla huszonnégyben, úgy, hogy még éjszaka is a hülye periratokat olvasgatja az irodájában. És elege volt abból is, hogy a bátyja eltűnt, elveszett, hiába keresi, nem találja sehol. Vagy legalábbis az a Tamás, akivel kis korában együtt járták a Pilist, akivel megtanult lovagolni, akivel együtt keresték a kincseket a Dunában, az már rég nincs sehol. Elege van abból, hogy amikor anya „konferenciázik” Svédországban, apa meg haza se jön, akkor a lakás tele lesz Tamás új gimis haverjaival, és mindent ellep az édes füst illata. Elege volt abból, hogy Tamás hülyének nézi, nincs hozzá egy őszinte szava, ott kamuzik neki, ahol tud.
Igen, valójából ebből lett elege. Hogy mindenki hazudik, mindenki egy képmutató barom. Az anyja, az apja, Tamás, az osztálytársai, és tessék… Most már Imi is! Idegesen kapta el előle a papírcetlit, hogy írjon rá valamit. Annyira vad volt a mozdulat, hogy még Zeller Gabinak, az osztályfőnöküknek is feltűnt.
– No, mi az? Cseresznyés Zsófi szeretne valamit hozzátenni az osztálybuli ügyéhez?
Zsófi hirtelen elpirult, mint akit rajtakaptak valamin. Majd hevesen megrázta a fejét:
– Nem, nem szeretnék. – És az egészet megtoldotta egy vállrándítással.
– Pedig szerethetnél – kedélyeskedett Zeller Gabi –, legalább egyszer az életben aktiválhatnád magad, Zsófikám. Tudod: osztályközösség, meg ilyenek, mindenki egyért, egy mindenkiért, nem lehet mindig csak azt várni, hogy valaki más majd megoldja helyetted. Hogy történjen valami, azért tenni is kell…
Zsófi lehajtotta a fejét. Nem nézett az ofőre, csak azért se nézett rá. A homlokán egy ér lüketett, az arca olyan vörös volt, mint a cékla. Forrt benne a düh. Mert Zeller Gabi tényleg jó fej, meg vicces is, már amennyire vicces lehet egy tanár, de ez a szentbeszéd most nagyon nem kellett volna. A lány alig tudta visszafojtani az indulatait. Szíve szerint kipattant volna a padból, és jól Zeller Gabi képébe vágta volna a kérdést:
– És mit csináljak? Járjak hastáncot a többieknek? Vagy mivel szórakoztassam őket azon a rohadt osztálybulin?
De szerencsére Zeller Gabi leszállt róla, a zenével volt elfoglalva, meg a kajával, meg hogy alkohol ugye senkinek az eszébe sem jut, sőt, semmi egyéb ilyesmi sem…
Az osztály bólogatott, Zsófinak meg forgott a gyomra az egésztől, mert biztos volt benne, hogy valakinél úgyis lesz cigi, amitől köhögnek majd, mint az állat, de akkor is ők lesznek a nagy arcok, ő meg marad a lúzer, aki még csak bele se slukkol. Mert ő nem fog, az tuti, nem akarja a tüdejét kiköpni az edzéseken csak azért, hogy menőnek tűnjön a többiek előtt.
Zsófi elhúzta a száját, ahogy a többieket hallgatta. Persze hogy hazudnak most is, ahogy hazudnak mindig, arról a bizonyos dologról is. Mert folyamatosan ez a téma, hogy ott a fánál, és amikor odaát voltunk… Aztán hirtelen elhallgatnak, de összenéznek jelentőségteljesen, mint akik be vannak avatva valami titokba, vagy mi. Mindenki tudott róla. Mindenki. Még Imi is. Mert bár mindenki csak a legjobb barátjának mondta el, teljesen titkosan, hogy figyelj, senkinek, de tényleg senkinek, és persze a barát meg is ígérte, de hát neki is volt egy legjobb barátja… Ám Zsófinak nem volt egy legjobb barátja sem, úgyhogy ő nem tudta, legalábbis nem tudta pontosan, hogy mi van. Csak annyit, hogy az iskolaudvar közepén álló ősöreg fával van valami. Valami, amit mindenki tud, mert az osztályból már vagy tízen voltak „odaát”. Hogy pontosan hol, azt nem tudta, csak azt, hogy a fán keresztül el lehet jutni valahova. Kende, Lóri meg a többiek párosával mentek, esetleg hárman, de őt persze nem hívta senki.
Aztán múltkor, amikor várt a zongoraórájára, meglátta, hogy Imi is… Hogy most már ő is ilyen beavatott, vagy mi. Márkkal ment, azzal a nyolcadikos nagyszájú sráccal, akivel azóta is egyfolytában együtt lógnak, és amikor azt hiszik, hogy senki sem látja, tök jelentőségteljesen néznek össze a Nomád burger fölött. Hogy a büfés néni is benne van a dologban, abban biztos volt. Mert Imiék Tempi Bori nénit követték, ő ment be először a fába, utána meg a két srác. Sőt! Zsófi úgy érezte, hogy ennek az egész kalamajkának a közepén Bori néni áll a csodás szendvicseivel és sütijeivel.
De persze nem írhatta le mindezt a cetlire, úgyhogy csak annyit firkantott rá, hogy: Mindent tudok!
Ez, mondjuk, nem volt igaz, mert épp, hogy az volt a baja, hogy nem tudott mindent. Ráadásul a mondat nem is hatott, mert Imi még mindig tök értetlenül nézett rá. Igy Zsófi némán artikulálva kimondta a varázsszót:
– Tempi Bori néni.
Erre már Imi is a toll után nyúlt.
Nem ízlett a mézes gesztenye? Hozzak inkább muffint?
De ez csak még jobban felbőszítette Zsófit.
Ne nézz hülyének! – ismételte meg a mondatot, ami már ott vigyorgott a cetli tetején. De most már egyes számban írta. – Tudom, hogy TE is jártál a fában!
Iminek válaszolnia sem kellett. Az a döbbent tekintet, ahogyan Zsófira nézett, mindent elárult.