Missziói történetek: Molnár Mária elhívása
– Gyere… Gyere közénk!
A kis fekete kezek kérőn nyúltak Mária felé, a ragyogó szemek esdeklően néztek rá.
– Gyere hozzánk! Várunk… Várunk téged!
Mária hirtelen riadt fel. Felült az ágyban. Már megint ez az álom. Egyszerűen nem tud szabadulni tőle. Amióta azt a misszionáriust hallotta beszélni a mánuszi szolgálatról, minden éjszaka visszatért ez az álom. Valami szigeten járt, sötétbőrű gyerekek vették körbe, s hívták, vonták magukhoz, gyere, gyere közénk.
Molnár Mária maga sem értette, mi ez az egész. Nem akarta megérteni. Pedig a kép, az üzenet egyértelmű volt. De neki eszébe sem jutott, hogy külmisszióba menjen. Van nyomorult Magyarországon is elég. Nemcsak a háborúban, hanem utána is megtapasztalta, milyen a testi-lelki nyomorúság. Győri szolgálata idején a szegények, a betegek gondozása mellett a rabokat is látogatta. Fáradhatatlanul vitte az örömhírt azoknak, akik már úgy gondolták, nincsen számukra remény.
Liebenzellbe, a németországi missziói házba is csak azért utazott ki tanulni, hogy minél jobban szolgálhasson majd otthon. Liebenzellben azonban egy más világgal találkozott.
– Kathrin Afrikába készül, Míra Japánba, Trúdi Kínába – mutatta be Máriának a szobatársnője már az első délután a nappaliban összegyűlt hölgyeket.
– És te? – kérdezte egyikőjük. – Hol fogod szolgálni az Urat?
– Odahaza – válaszolta határozottan Mária. – Nem kell ahhoz hetedhét országot bejárni, hogy pogányt találjon az ember. A belmisszió legalább olyan fontos, mint az, hogy elvigyük Isten igéjét más földrészekre. S néha nem is egyszerűbb – tette hozzá halkan.
Egy pillanatra meghűlt a levegő a nappaliban. A lányok, asszonyok a teájukra meredtek, hallani lehetett, ahogy a kanál megcsörren a csészék oldalán. Trúdi szólalt meg bizonytalanul:
– Nem értem teljesen, mit akarsz ezzel mondani, Mária.
Az apró kis magyar diakonissza értetlenül nézett vissza a mosolygós német lányra. Nem érti? Hát soha nem találkozott azzal, milyen messze lehet egymástól két ember, hiába él egyazon városban? Hányszor néztek rá értetlenül a nyomortelep asszonyai, amikor a mindennapi kenyérről beszélt nekik. Hányszor kérdeztek vissza szemtelenül a rabok, amikor Jézus szabadításáról beszélt, hogy akkor mikor is jön már el hozzájuk is. Hányszor, de hányszor tapasztalta, hogy hiába beszélnek mindannyian magyarul, mást jelentenek a szavak neki, mást a többieknek. Ha ezt Trúdi nem érti, nem fogja tudni megmagyarázni neki.
A szobatársnője sietett Mária segítségére:
– A szomszédba néha nehezebb bekopogni, mint elutazni sok ezer kilométerre – fordult Trúdi felé. – Jézus is megmondta: Senki sem lehet próféta a saját hazájában.
Mária hálásan elmosolyodott. Nem pont erre gondolt, de örült, hogy a szobatársnője kisegítette a bajból. Lényeg, hogy a külmisszióba készülő hölgyek megértették: Molnár Mária nem külföldön, hanem odahaza akar szolgálni. Ám ettől függetlenül minden alkalommal lement ő is a nagy előadóterembe, amikor a szabadságon lévő misszionáriusok beszámolóit hallgatták. Egyik este az arab sivatagokban élő beduinokról hallottak történeteket, másnap a mongol puszták lovas népeiről, harmadnap az afrikai őserdők lakóiról. Mária izgatottan várta mindig ezeket a beszámolókat, s imádkozott is a misszionáriusokért, de egy pillanatra sem érezte, hogy neki el kéne hagynia Magyarországot, s valahol a világ másik felén kellene Jézusról tanítania.
Egy napon aztán az Admiralitás-szigetekről érkezett hozzájuk vendég: Doepke Frigyes, a mánuszi misszió vezetője. Igazság szerint Máriának sejtelme sem volt, hol lehet ez a Mánusz. De nem volt egyedül, mert amikor Doepke feltette a kérdést, hogy ki tudja a világtérképen pontosan megmutatni Mánusz szigetét, mindenki tagadóan rázta a fejét.
– Hát akkor megmutatom én – szólt nevetve a misszionárius. – Éppen a föld másik oldalán van. Ha egy hatalmas tűvel a déli félteke irányában átszúrnánk a Földet, az Admiralitás-szigetek környékén lyukadnánk ki. Itt most tél van, ott pedig nyár. Itt este, ott reggel. De a tél meg a nyár, a reggel meg az este sem olyan, mint itt nálunk. Télen sohasem esik a hó, hiszen Mánusz közel fekszik az egyenlítőhöz. Onnan tudjuk, hogy tél van, hogy megfordul a széljárás, többet esik az eső, s így talán egy kicsit hűvösebb van. Mert nyáron aztán iszonyú nagy a forróság. Alig lehet napközben odakint megmaradni. Este se sokkal jobb a helyzet. Akkor ugyan hűvösödik egy kicsit, de a szúnyogok is előbújnak, s bizony akad közöttük maláriával fertőzött is. S ne gondolják, hogy a hajnal kellemesebb, mert akkor hűvösebb van, és elülnek a szúnyogok. Dehogy! Az egyenlítő környékén ugyanis szinte nincs hajnal, nincs napnyugta sem. A teljes sötétséget alig egy fél óra alatt felváltja a perzselő napsütés. Úgyhogy Mánuszon minden más, mint itthon Európában.
Itt, ezen a számunkra oly furcsa vidéken él egy nép, a pápuák. Ők az őslakosok a mánuszi szigetvilágban. Amikor 1903-ban csónakunkkal kikötöttünk a szigeten, igen sokan közülük még nem láttak fehér embert. Törzsekben éltek, s élnek ma is. A törzsnek két főnöke, tul-tulja van, aki élet-halál ura. De még ennél is nagyobb úr a törzsi varázsló, aki képes szóba elegyedni a Beliddel, a sátánnal, s képes kiűzni a szellemeket és démonokat az emberekből, az állatokból, a tárgyakból. Mert a pápuák szerint minden fűszálban, bokorban gonosz szellemek laknak. Ők szabadítják az emberekre a betegségeket, a csapásokat, ők hozzák a rossz időt, ők korbácsolják fel a tengereket, hogy elnyeljék a hajósokat, ők haragítják össze a törzseket. S ha kitört a háború, a vesztes tudja, hogy nincs számára kegyelem. Mert a pápuák hite szerint a megölt ellenség visszajár kísérteni. Kivéve, ha megeszik a húsát, mert akkor eggyé válik legyőzőjével, így nemcsak vagyona, hanem az ereje, tudása, hatalma is a győztesé lesz.
Hirtelen egy kéz lendült a levegőbe:
– Mondja Doepke úr, amiről beszél, ez a kannibalizmus, már rég a múlté, ugye?
A misszionárius elmosolyodott.
– Igen is, meg nem is. Az ausztrál hatóságok törvényei szerint tilos az emberevés az Admiralitás-szigeteken. De épp a minap kértem meg azokat a pápua testvéreket, akik most készülnek felvenni a keresztséget, hogy írjanak egy kis beszámolót nekem az „Utolsó emberáldozat” címmel. Nos, abból az derült ki, hogy a felnőtt férfiak mindegyike megkóstolta már emberhúst. Lehet, hogy gyermekkorában történt, de a lényegen nem változtat: mindegyikőjük részt vett emberáldozati lakomán.
Döbbent csend szállt a teremre. Akik hallgatták Doepke Frigyes előadását, mindannyian külmisszióba készültek. Tudták, hogy bármikor megverhetik, megkínozhatják, akár meg is ölhetik őket a hitük miatt, s ők vállalták is ezt. De hogy kannibálok közé menjenek… Nem… Azt nem tudták volna elképzelni. S most itt van előttük egy ember, aki több mint egy évtizede él az emberevők között, s olyan szeretettel beszél róluk, mintha saját fiairól vagy lányairól lenne szó. Mert Doepke Frigyes folytatta az előadását. Beszélt a gyerekekről, az iskoláról, amit Mánuszon alapítottak, az első keresztyénekről, s beszélt a jövőről is, hogy a szigetek várják az örömhírt, várják Isten fiainak megjelenését.
Doepke előadása után Molnár Mária nem tudott megnyugodni. Hiába akarta kiverni a fejéből mindazt, amit hallott, hiába próbált másra gondolni – nem ment. Még a Bibliáját is hiába vette elő, mert minduntalan csak a pogányok megtéréséről, a misszióról szóló igék ötlöttek a szemébe. Éjszaka, álmában pedig megjelentek a kis fekete gyerekek, s kérlelőn nyújtották felé a kezüket:
– Gyere hozzánk! Várunk…
Részlet Miklya Luzsányi Mónika: Hét tengeren át c. ifjúsági, életrajzi regényéből