– Nóri…
Balázs hangja valahol a fejem felett.
Korán van.
Még sötét.
Jaj, ne….
Éjszaka érkezetem haza Pestről, még leültem a számítógép elé rögzíteni néhány adatot, de úgy belefeledkeztem, hogy csak ma feküdtem le, minek kell ilyen korán, ez nem igazság, csak még egy kicsit hadd aludjak…
Sikerült.
Csak egy kicsit. Tíz perc múlva mint a rugó pattanok ki az ágyból, te jó ég, Balázs megint háromkor kelt, korrektúrázott egy fél regényt, most megy úszni, akkor egyedül vagyok a gyerekekkel, hamarabb kell őket kelteni, mennyi az idő, kilenc percem maradt fürdésre, kávézásra, reggeli előkészítésére, rohanok a konyhába, felteszem a kávét, aztán be a tus alá, hallom Koppány mezítlábas tappancsait a kövön, „Ajaaaa! Bepisijteeeem!”, megyek máris drágám, semmi baj, ugrok ki a tus alól, a mosógépbe persze elfelejtettem berakni a ruhákat tegnap este, bedobálom, ami a kezem ügyébe kerül, Koppány a folyosóról kiabál, „Ajaaaa! Én ki vagyok?”, te vagy a hétfejű sárkány, mondom neki az abszolút logikus választ, miközben fél kézzel a pulóverem húzom, a másikkal meg a mosógépet programozom, „Grrrrrrrrrr! Brrrrrrrr!”, hallom a folyosóról a sárkányüvöltést, de a hang megakad, „Ajaaaa! És te ki vagy?”, én vagyok a pisitündér, válaszolom, és feltépem a fürdőszobaajtót, hogy kihámozzam ázott pizsamájából, a konyha felől égett gumiszag terjeng, a kávémnak annyi, de nincs időm elzárni, mert Macót kell ébresztenem. Na ez sem egy könnyű mulatság, Macó ágya mint a kutyavacok, ez a gyerek még éjszaka is a trójaiakkal küzd, Macókám, drágám, keljél kisfiam, elfojtott morgás a válasz. „Ajaaaa! Én ki vagyok?”, tudakolja Koppány újra, bedobom a sárkányt, de nem hat, meztelen fenékkel masíroz a nappaliban, „Én a katona bácsi vagyok, tu-tu-tu-túúú, így menetej a göjög katona, játod?”
Játom, persze hogy játom, menetelek én is, ha nem viharzok a lányszoba felé, Kicsigyöngy mint egy elvarázsolt királykisasszony alszik, kislányok ébresztő, csak két hosszú láb lóg ki a paplan alól, „Minek kell ilyen korán, ez nem igazság, csak még egy kicsit hadd aludjak…”, ez Zsezse, pont olyan, mint én, képtelen felkelni rendesen, a Hercegnő viszont már fönt van, a maga 195 centis magaslatával mélán áll a szekrénye előtt, kezében három nadrág, négy pulóver. Macó biztos visszaaludt, rohanok a fiúszobába, hogy felébresszem, útközben Koppány a változatosság kedvéért megkérdezi, „Ajaaa! És te ki vagy?”, én kivagyok az tuti, és nem tudom, Balázs hogy csinálja, amikor én nem vagyok itthon.
Macó persze még alszik, most már határozottabban ébresztem, aztán vissza a lányokhoz, valahogy minden kör után erősebb a hangom, Koppány csak nem tágít, „Ajaaaa! Te ki vagy?”, én a sárkány vagyok, ordítom, és aki nem kel fel azonnal az ágyból, azt úgy elverem, de úgy! Egy pillanat alatt kint van mindenki, „Apa hol van?”, kérdezi Zsezse, aztán kapcsol, „Ja, úszik”, és felöltözik, beágyaz maga után, Macó a szoba közepén ül, egy halom ruha tetején, „Nézd Koppány, most én vagyok a hosszúszívókás autó”, négykézlábra áll, a zoknit az orrára húzza és úgy dudál, Macó, ha nem öltözöl azonnal…, ordítja a konyhából a sárkány, Kicsigyöngy hangosan bőg, „Én szoknyában akarok oviba menni!”, nem lehet, mert esik a hó, válaszolom, miközben próbálom meginni a kávémat.
Gumiízű.
„De Heninek ma van szülinapja!”, ordít tovább Kicsigyöngy, ez érv, ez ellen nincs mit válaszolni, csak azon tűnődöm, hogy lehet ennek a Heninek egy évben 365 születésnapja, ha nem kettővel több. Új ruhát adok Kicsigyöngynek, közben Zsezse felöltöztette Koppányt, köszönöm Zsezse, kiabálom, és a sárkány is szelídülni kezd, de Zsezse már nincs itt, a lányszobából fuvolaszó hallatszik, gyakorol, drágám, nem lenne praktikusabb, ha esetleg megmosakodnál? Zsezse kiandalog a szobából, Koppány viszont, mint a villám, be, én utána, de útközben a Hercegnőbe ütközök, rámemeli álmatag tekintetét.
– Anya…
Szünet.
Hosszú szünet, Koppány már biztos szopogatja Piskótát, mindig azt hisziaz ékszerteknősre, hogy gumicukor, a Hercegnő most égre emeli tekintetét, várj Nóri, várj, tudod a kamaszkor, meg az identitáskeresés, Kicsigyöngy visít a gyerekszobából, „Júúúúj, Koppány, ne!”, akkor most Linzernél tarthat, találhatna a Hercegnő alkalmasabb pillanatot is az identitása megkereséséhez.
Na végre, megtalálta:
– …van esetleg itthon némi penészgombánk?
– Penészgombánk? – meredek rá értetlenül. – Nincsen itthon penészgombánk. Csak csiperke. Az is konzerv.
A Hercegnő szólásra nyitja ajkait, de nem várom meg, beviharzok a gyerekszobába, Koppányt idejében érem utol, így nem önti bele Piskóta vizébe az összes teknőseledelt, begyakorlott mozdulattal kicsavarom kezéből a dobozt, ő rám mosolyog és megkérdi, „Én ki vagyok?”, Teknősetető Berci vagy, válaszolom, és kirohanok teríteni, ami nagy hiba, mert néhány pillanat múlva Macó visítását hallom, „Koppány neeee!”, be se kell mennem, Macó fejhangjából kódolom, hogy Koppány megszerezte a bélyegalbumot, és én csak abban reménykedhetek, hogy nem nézte teknőseleségnek. Koppány megtépetten kullog ki a szobából, de csak azért sem fogom pártját, „Én ki vagyok?”, áll elém a frenetikusan új kérdéssel.
– Terrorista – válaszolom, miközben Kicsigyöngy megfékezhetetlen loboncát fésülöm.
Mégis, mire Balázs megjön, a konyhában a kakaó az asztalon páráll, a camembert sajtjaink pucérak, mert a Hercegnő lekaparta róluk a penészgombát, Macó rendbe rakta a bélyegeit, Zsezse bár fuvolázik rendületlenül, ugrásra kész, Kicsigyöngy haja befonva, csak Koppány nincs még teljesen tisztában azzal, hogy ki is ő valójában.
– Én nem tudom, hogy csinálod… – mosolyog rám Balázs szeme az ajtóból.
Én se.
Nekiülünk a reggelinek, Balázs felolvassa az asztali áldást:
– Az oroszlánkölykök ordítanak a prédáért, sürgetve Istentől eledelöket – és belőlünk valahogy egyszerre tör fel a nevetés.
– Neee, Koppány, neee! – visít fel hirtelen Kicsigyöngy, de már késő, az áhítatoskönyv lapjain lassan csordogál a gyümölcsjoghurt.
Koppánynak egyébként van becsületes keresztneve , de senki sem hívja azon.
– Anya te úgy hánysz, mint akinek kisbaba van a hasában – állapította meg mélán a Hercegnő három évvel ezelőtt, mikor kitámolyogtam a fürdőszobából, és visszafordult reggeli müzlijéhez.
Zsezse azonnal gondba esett, „Szerinted a gardróbban elfér majd?” , Macó indiánüvöltésben tört ki, „Végre nem leszek egyedül!”, Macókám, már most is van három testvéred, de Macó legyintett, „Azok csak lányok”, Kicsigyöngy bekapcsolt azonnal, „Tegnap az erdőben találkoztam egy szakállas nénivel, azt mondta, hogy ha neki adom a kistestvéremet, ideadja a fele királyságát”. A szakállas nénitől újra hánynom kellett, berohantam a budiba, de Balázs hangján még ott is hallottam, hogy nem a földön jár:
– Isten ajándéka ez a gyermek, Máté lesz a neve.
Isten ajándéka, persze hogy az, gondoltam két öklendezés között, csak hordaná ki helyettem az, aki szerint „elkorcsosult korunkban az asszonyok terhességnek degradálják az áldott állapotot”, hányna ő helyettem naponta tízszer, tizenkétszer, kóvályogna a mínusz hetvenes vérnyomásával a lakásban, édes Istenem, mi lesz velem, bőgtem a budiban, Te tudod igazán, mennyire szeretem a kölkeimet, de én úgy éreztem, ez a négy éppen elég, semmiféle szempontból sem bírunk el többet. Zsezsének igaza van, lehetetlen ebbe a kis lakásba még egy ágyat elhelyezni, Balázs szerkesztői fizetéséből így is alig tudunk kijönni, bár szerinte én csak az evilágiakra tekintek, és terveimbe nem kalkulálom bele a Mindenhatót.
Még le se szálltam a vizsgálóasztalról, Levente, a nőgyógyászom már ordított, „Ti nem vagytok normálisak, ezerszer megpofáztam nektek, hogy több gyerek nem lehet, mert beledöglesz, miért csináltátok, mondd meg nekem, miért?!” Fél lábon egyensúlyozva húztam a cipőmet, szólni nem mertem, csak felfelé mutogattam, de Leventének ez is sok volt, „Jössz már megint a keresztény maszlaggal, könnyű az Istenre kenni a hülyeségedet, most mi a jó nyavalyát csinálok veletek?”, válaszolni nem tudtam, mert ráadásul, mint mindig, most is belém látott, szöveg, persze hogy csak szöveg, hogy én ezt a gyereket nem akartam, akartam én nagyon, minden babakocsi mellett muszáj volt megállnom, a kirakatokban hónapok óta csak a bébiholmikat lestem, csak hát tudtam, hogy nem lehet, hogy eszetlenség, de aztán mégis, végül is így sikerült, könnyebb az Istenre fogni.
Levente már az asztalnál ült, hosszú percekig semmit sem szólt, mindig ilyen, a szája nagy és ronda, ordít, mint akinek eszement, de nincs nála becsületesebb orvos a földön.
Legalábbis nekem nincs.
– Ez… tudod, mit jelent? – szólt végül is síri hangon, tudom, persze hogy tudom, tropára mentem az előző négy terhesség alatt, minden létező betegséget beszereztem, nincs egy ép szervem, a szemem minden gyerekkel romlik néhány dioptriát, lassan szódásüvegen keresztül nézem a világot, a laboreredményeimen elvétve se lehet kielégítőt találni, magas a cukorszintem, alacsony a vérnyomásom, vérszegény vagyok és trombózisra hajlamos, ráadásul általában óriásokat szülök, Macókám 5 kiló 35-tel látta meg a napvilágot, én meg anginás szívrohamot kaptam a szülés után közvetlenül.
– Tudom – válaszoltam –, de te is tudod.
Levente barátunk volt rég, tudta, persze hogy tudta, minden normális asszonynak felajánlotta volna az abortuszt, de nálam ez szóba sem jöhetett. Azonnal befektetett kivizsgálásra, az eredményeim persze élből rosszabbak voltak, mint az össze többinél, Levente arcszíne minden alkalommal egyre szürkébb lett, de igazán az első ultrahangos vizsgálatnál feketedett el.
– Még megfordulhat… – a szemcsés képen egy ebihal úszkált, fejét makacsul az ég felé fordította, boldogan rugdosta a vesémet éppen, itt van, hát itt van megint, milyen kedves, milyen szép, csak azt nem tudom, hogy fogom megszülni, Levente szerint nagyobb lesz, mint Macó. Levente sokáig reménykedett, én nem, tudtam, éreztem, ez a gyerek nem olyan, aki engedelmesen megfordul, úgy öklöz, úgy rúg, már saját akarata van, önálló életet él, hiába van még bennem.
A gyerekek örömmámorban úsztak, Balázs is, csak a falakat, azokat nem sikerült arrébb tolni, Balázs rajzolt, „Ha a szekrényt a fal felé fordítanánk, a könyvespolcot meg keresztbe, akkor az akvárium bejöhet ide mögé…”, a Hercegnő minden méltóságát feledve visítani kezdett, „A teknőseimet nem engedem! Piskóta depressziós lesz a sötétben”, Kicsigyöngynek peregni kezdtek a könnyei, lelki szemei előtt megjelent a búskomor Piskóta, ahogy csak ül, csak ül az akvárium szélén, mellette gubbaszt Linzer, és nem esznek, vidám szemük elveszíti minden csillogását, nincs más, csak a halál, cuppan a víz, ahogy elnyeli a két ártatlan testet, „Belefulladnak, biztos hogy bele”, zokogta az ölembe Kicsigyöngy, jó, akkor az akváriumot ne, esetleg a tévét lehetne a nappaliba, az étkezőasztal helyére, majd eszünk a konyhában a gázon, vagy Apa számítógépét a fürdőbe, nem jó, Szőr Immánuel nem tűri a vizet, akkor az erkélyre, ott meg fázni fog, akkor a kamrát a gardróbba, a kisszobát a nagyszobába, na neeem, ez teljesen reménytelen…
Már centiméter pontosságra tudtam a lakásunk összes adatát, a bútoraink hosszát, szélességét, képes voltam szöget mérni képzeletben, bevásárlás közben halkan motyogtam magam elé, a kiságy az 165, derékszögben a heverő 102, meg mellé a könyvespolc 83, az annyi mint 350, a pénztáros kisasszony először elnézően mosolygott, „Egy nullával több”, mi?, micsoda?, de neeem, 165 meg 102 meg 83, a pénztárosnő kezdte türelmét veszíteni, „3500 forintot fizet asszonyom”, 165 meg 102 meg 83, nem ez sehogy sem jó, „Háááárom-ezer-ötszááááz”, tagolta artikuláltan a pénztárosnő, most mit ordít ez itt nekem, nem lehet így számolni, ha állandóan megzavarják az embert.
– És miért nem veszünk új lakást? – állt elő a Hercegnő a frenetikus ötlettel.
Tényleg, miért is nem?
Ezt eladjuk jó pénzért, városközponti, két szoba nappalis, földszinti lakás nyári költözéssel eladó, aztán még felvesszük a szocpolt öt gyerekre, az egy kalap pénz, ccc, rázta hidrogénezett fürtjeit az ótépés kisasszony, használt lakásra nem jár, csak újra. Nem, újat építeni nekünk képtelenség, Balázs realitásérzékéhez képest a Mariana-árok kiemelkedő hegycsúcs, a csavarhúzót én a konyhaszekrényben tartom, a húsvilla mellett, mert egyenlő arányban használom mind a kettőt, Balázs számára egy izzócsere is technikai kihívás, nem, építkezni nekünk öngyilkosság. De azért nekiindultunk nagyobb lakást keresni, esetleg kijjebb egy kicsit, kertes házat, csak, amikor az árakat megtudtuk, mosolyogtunk kényszeredetten, nem, köszönjük, most akkor talán nem, nem aktuális. És persze hozzánk is jöttek sorra az érdeklődők, az Opeles hölgy leplezetlen undorral nézte a kádunkat, „Maguk ebben fürödtek?”, döbbenten meredtem a kádra, fehér zománca, mint a patyolat, mi… mi igen, dadogtam félszegen, a hölgy úgy mért végig, mintha azt is kétségbe vonná, hogy szoktunk fürödni egyáltalán. A vállalkozó úr azonnal a falakat kezdte el kopogtatni, „Itt, ezt a két falat áttöröm, durr neki, annyi csak, ezeket a sorházakat mindig szarul építik meg, hallgassa csak, papírvékony, és akkor itt lesz a kirakat, pont az utcára”, a kirakatban éppen a Hercegnő tanult, előtte az akváriumban ott úszkált Piskóta, az ablakon Zsezse üvegfestményei, „Gusztustalan, Frici, látod milyen ódivatú”, sóhajtott a pudli kutyás fekete, „újra kell tapétázni az egész lakást, ide türkiz kell, oda okker…” , csak bámultam a tapétát, hetekig rohangásztam sima fehér után, nem akartam mást, ezeknek meg lenne képük…
– Nem eladó! – csaptam le a telefont a következő érdeklődő előtt, ebből a lakásból nem lesz használtruha-bolt, nem tesznek bele olasz fürdőkádat, nem lesz türkiz meg okker tapéta, nem adom el, nem engedem, mert ez a lakás a miénk, a Hercegnő ezen a parkettán tanult meg járni, a tapétán még most is meg tudom mutatni, hova rajzolta fel Zsezse Noé bárkáját az össze kiáramló állatokkal, ebben a fürdőkádban vadászott cápára minden este Macó, menekült előlük Kicsigyöngy, ott folyt le a szalamiszi csata, nem adom, nem adom, nem eladó!
Balázs megsimogatta a hajam, szorosan vont magához, “Ne sírj, nem adjuk el, hogy is adnánk, majd összébb húzódunk egy kicsit, szűkölködni is tudni kell”.
Hogy valójában a lakáskeresésétől vagy a lakáseladástól kaptam-e trombózist, nem tudom, de az biztos, hogy Levente csak az ajtóban ordított, aztán mélyen hallgatott megint.
– Klinika.
– Na neee…
– De. És ki se jössz többet, amíg meg nem szülöd.
Nem volt vita, ha Levente azt mondja, hogy klinika, akkor klinika. És nem jöttem ki, tényleg nem, az első három hétben még vécére sem. Feküdtem az ágyban felpóckolt lábakkal, és láttam Balázst, amint a romjaiban álló lakásban próbál úrrá lenni négy megfékezhetetlen gyermekünkön, a semmire sem elég konyhapénzen, meg a háztartáson. A gépektől születése óta undorodik, a számítógéppel szemben évekig tartotta magát, pedig munkájához elengedhetetlen, mikor végül is beadta a derekát, napokig betege volt, „Beálltunk hát mi is, immár velünk a világ istene”, nem bírtam ki, elvigyorodtam szélesen, üdvözlégy Szőr Immánuel, fogadd hódolatom, hajoltam meg mélyen a lakásunkba betolakodó világi bálvány felé, „Mindig tudtam, hogy zizi vagy”, mondta Balázs és nevetett, de a gépekkel azóta sem tud mit kezdeni, a hűtőnk csepeg, az automata mosógépnek egyébként is lelke van, csak kimerítő lelkigondozás után centrifugáz, a vasaló rosszkedvében gőz helyet tüzed okád, és ahogy öregszik, egyre morózusabb, a porszívónk meg asztmás vén szamár. Sokat sírtam, de csak éjszaka, mert orvosilag az is tiltva volt nekem, cukorszintcsökkentés céljából. Cafatra bőgtem az összes zsebkendőmet és párnámat, szidtam magam és imádkoztam, hogy lehettem ilyen hülye, amikor tudtam, hogy nem bírom, Levente világosan megmondta, hát mi lesz most Balázsékkal, a gyerekekkel, édes Istenem, bocsáss meg nekem, én tényleg jót akartam. Persze ettől a helyzet abszolút nem lett jobb, ráadásul az orvosok egyre veszélyesebbnek látták az állapotomat.
– Értse meg asszonyom, amint eléri a megfelelő érettséget, el kell indítanunk a szülést, életveszélyben vannak mind a ketten. Ennek érdekében minél hamarabb meg kell fordítani.
– Mit? – meredtem a professzorra értetlenül.
– A magzatot, asszonyom. Farral lehetetlen megszülni, már most, 32 hetesen több mint négy kiló, műtét meg nem szívesen a szíve miatt. Nem kell megijedni, rutinművelet az egész.
Rutinnak lehet, hogy rutin, de nekem elég horrorisztikusnak tűnt, hogy a gyereket meg akarják fordítani bennem, el sem tudtam képzelni, mi vár rám a kezelőben majd. Először csak két orvos esett nekem rutinból, az egyik folyamatosan az ultrahangon figyelte az eseményeket, mérte a baba szívhangját, a CTG-t, míg a másik ököllel a hasamra támaszkodott, s próbálta a kicsit kimozdítani helyzetéből. De rosszul mérték fel az erőviszonyokat, a gyerek rájuk se hederített, akkor behívtak még egy orvost, ő könyökkel dolgozott, „Na, mi lesz már, mozdul?”, a választ nem hallottam, mert a világ elúszott előlem, kicsi szünet, de az orvosok a hasamból nem vették ki a kezüket, erősítésül behívtak egy harmadikat is, olyan henteslegény formát, hátha győz a túlerős, de nem. Pontosan nem tudom mennyi ideig tartott az ádáz csata, mert többször elsötétült előttem a világ, de a gyerek tartotta magát, maradt az eredeti helyzetében, fejjel fölfelé.
Az orvosok akkor adták fel, amikor a nővérke sikoltozni kezdett, “Professzor úr, a kismama szívhangját is figyelni kéne, olyan furcsán kékül a szája szeglete”.
Már akkor tudtam, hogy nem Máté.
Mikor először kézbe vehettem, makacsul gyűrődő állán azonnal láttam, hogy igazam van, de Balázsnak kellett még másfél év, míg rájött.
– Nem! – csapott az etetőszékre másfél éves mivoltának teljes eltökéltségével a fiunk, és a spenót beterítette a falat. Tisztán, világosan, érthetően adta tudtunkra véleményét, ez volt az első szava, nem is volt több sokáig, mert aztán már csak mondatokat használt, mindegyik énnel kezdődött, „Én egyedül”, „Én tudom”, „Én akarom”, és az atya meg az anya parancsolatait is áthágta rendületlenül, igen fejlett személyiségre vall, próbáltam magyarázni Balázsnak, hogy már két évesen van énfogalma, de Balázs most nagy magaslatokból nézett le rám, mit neki pszichológia, „Az eredendő bűn, az ősi pogány vér ütközik ki rajta, született Koppány”. A tudományok királynője előtt fejemet meg kellett hajtanom, Koppány, hát persze hogy Koppány, de Máté is vámszedőként kezdte.
Persze a Hercegnőnek erről megvolt a maga saját véleménye, „Elkényeztetitek a kis szarost, mindent megengedtek neki, csak azért, mert utolsó.” Ezen Balázzsal mindketten felháborodtunk, én azonnal csapkodni kezdtem, pufogtam magamban, a Hercegnőnek dunsztja nincs a pszichológiához, a teológiához meg még inkább, egyébként is utolsókból lesznek az elsők, Balázs sokáig állt a nappali közepén, a szakállát simogatta, kereste a korrekt választ, „Sohasem voltunk személyválogatók, azonos mércével mértünk benneteket mindig, de véleményedet akkor is meg kell fontolni…”, na ez már sok volt, megfontolni, mit?, féltékeny vagy, ez az egyetlen bajod, ordítottam a Hercegnőre, egyke maradsz mindig. Balázs azonnal a pártjára állt, „No de Nóri, kérlek, ne légy igaztalan”, mert te mindig csak a Hercegnőt véded, sikítottam, azért ilyen majom, azt hiszi, csak neki lehet igaza.
A Hercegnő elnézően mosolygott rajtunk, majd kivonult a nappaliból, megszokta már a vulkánkitöréseimet, Balázs gleccserszerű, jeges indulatát, különben is tudta, perceken belül vége az egésznek, ha a tűz és a víz összecsap, gőz lesz belőle, energiával telített, légnemű anyag, ne haragudj, esztelen voltam, „Én meg túl racionális megint, na gyere”, és megölel, ilyenkor mondani akarom, mondani nagyon, hogy mennyire szeretem, hogy én nélküle még gondolkodni se, de nem mondom, minek, tudom, hogy nincs rá szüksége, szavak nélkül is igaz.
Nálunk egy egyszerű hétköznap is idegpengető, már reggel úgy indul el Balázs a két kicsivel, hogy az infarktus kerülget. Ehhez az akcióhoz egyébként is kaszkadőrre lenne szükség, de forrás hiányában Balázs mutatja be a produkciót, egy tagjaiban megroggyant, szolgálatában megfáradt Csepel bicikli kormányán egy ingatag kisüléssel, legelöl Niklay Koppány Máté (15 kg, nagykabátban 20), hátul Niklay Kicsigyöngy Sára (24+5 kg), középen Niklay Apa, most éppen a Postás Bácsi, nyakában aktatáska az aktuális kéziratokkal és bevásárlószatyorral, fejében a reggeli ige sorai, „Dogmatikailag világos, de a gyakorlati teológia szemszögéből…”, alatta jeges út, balról poroszkáló forgalom, most merre menjek, hiába, egyirányú utcában lakunk, de a bölő balra van, no nem baj, belevág, legalább nagyobb a kihívás, de a lelkiismeretét nem tudja elhallgattatni, „nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényt, hanem hogy betöltsem”. Koppány közben egyfolytában szövegel, egy pillanatra be nem áll a szája, „Szia néni! Te ki vagy?”, hátul Kicsigyöngy anakronisztikus végtagjaival, „Apa, hova tegyem a lábamat? Leér a földre”, „A nyakadba, fiam”, hangzik a válasz, s közben a gyakorlati teológia is egyre világosabbá válik.
Én a kapuból integetek utánuk, és magamban fohászkodom, a mi mindennapi csodáinkat add meg nékünk ma…
Macónak és Zsezsének elméletileg külön kellene mennie az iskolába, mert eszement rosszak együtt útközben, de ez kivitelezhetetlen.
Zsezse persze jó kislány, elindul hamarabb, mint az öccse, de csak azért, mert Macónak még fontos elintéznivalói vannak, nem pakolt be tegnap este, cipőjében éppen most és véletlenül nincs fűző, és az üzenőbe is beírtak valamit, meg pénzt is kell bevinni, de hogy mire és minek, arról nem tud felvilágosítást adni. Bakancs, kabát, sapka, sál, jaj fiam, lóg rajtad minden, hogy nézel ki, de ezt már nem hallja, elviharzik Zsezse után, aki persze a sarkon várja a Tamasiakkal együtt.
Gyerekek, Balázs el, Mamcikám be, csak a Hercegnő áll még a tükör előtt, és próbálja a haját kellőképpen a szemébe fésülni, elhasználod az összes hajzselét, meg egyébként is elkésel, ordítom, és ide-oda rohangálok a lakásban, negyed óra múlva a könyvesben kell lennem, de addig össze kell készítenem az egész napi intéznivalót, fogat kellene mosnom, felöltöznöm, nem, ez egyszerűen képtelenség ennyi idő alatt.
A gépből kidobálom a ruhákat, minden homogén rózsaszín lett, ja, a Macó piros pólója benn maradt a fehérneműk közt, a Hercegnő a maga 195 centis magasságából néz vissza rám, „Ugye Anya nem felejtetted el, hogy ma délután fogadóóra lesz?”
Áááá, dehogy…
Már fél nyolc van, de ő még mindig mélán áll a nappali közepén, “…meg tudod, a töri doga”, jó, oké, értem én, csak menj már, nyomás, elkésel, vagyis hogy én kések el, csekkek, pénz, levelek, kéziratok, intéznivalók, bakancs, kabát, hátizsák, a lakás persze romjaiban, de jó, hogy itt van Mamcikám, így hagyhatom rá a romtakarítást.
Mamcikám egyébként egy angyal, nélküle mi már nem is lennénk.
A gyülekezetből ismertük rég, áldásbékesség-hogytetszik-lenni, hogyezekagyerekek-milyenudvariasak-igazánritka-amaivilágban, rágógumi mosoly, vasárnapi kegyesség, áldja az Úr, Mancika néni, minden vasárnap találkoztunk a templomban, ennyi.
Aztán ahogy gömbölyödő hasammal együtt eltűntem a gyülekezetből, az első héten csak a szemével keresett, a másodikon aggódni kezdett, amikor Kicsigyöngy megfékezhetetlen lobonccal vonult be a vasárnapi istentiszteletre, Macó rózsaszín szandálban pompázott, Zsezse Kicsigyöngy kardigánját próbálta magára húzni, Balázs arca meg gyűröttebb volt, mint az inge. Mamcikám megkérdezett hát néhány bennfentest, „Az asszony ösztöndíjjal Amerikába ment, tán nem is jön haza, nem átallotta itt hagyni ezt a szép családot”, „Ááá, dehogy is, válnak, csak nézzen végig a gyerekeken”, „Rosszul tudja Piroska, abortuszt, azt csináltatott, nincs az ilyennek élő hite”, Mamcikám csak rágta magát, nem tudott a következő vasárnapig várni, beállított a nagytiszteletű asszonyhoz, éppen a legjobbkor.
– Magát az ég küldte, Mancika néni! – ugrott nyakába Dóra, a lelkésznő. – Niklayék már fűt-fát megmozgattak, hogy találjanak valakit, aki segít Balázsnak a házimunkában.
Mamcikám nem sokat habozott, biciklire pattant, és már nálunk is volt, Balázs kezéből határozott mozdulattal csavarta ki a szikrázó vasalót, ebédet főzött, porszívózott, átválogatta a gyerekek ruháit, befonta Kicsigyöngy haját, és már ment is tovább, csak annyit kiáltott vissza a bicikliről, „Aztán a túrót holnapra el ne felejtsük, mert palacsintát sütünk a gyerekeknek!” Balázs csak állt a kapuban, azt se tudta, hol keresse a palacsintasütőt, nálunk egyébként is csak nagy ünnepeken van palacsinta, képtelenség annyit sütni, hogy a gyerekek jóllakjanak vele.
„Na vegyünk egyet, aztán menjünk már dolgozni”, utasította másnap rendre a konyhában kóválygó Balázst, aki elbűvölten nézte az emelkedő palacsintahegyeket, nem evett a nyomorult rendes ételt, a Hercegnő kosztján élt az egész család, amióta nem voltam otthon. Mamcikám az egyes szám első személyt nem ismeri, én meg kiterjedt rokoni viszonyait vagyok képtelen követni, néha azért még kísérletezek, de sose jön be, Mártuska a Béluska lánya, ugye?, és nézek Mamcikámra reménykedőn, hátha sikerült, „Dehogyis, Mártuska Ferike öccsének a lánya, és a Janika fiának a keresztanyja”, számomra ez kibogozhatatlan, nekem még testvérem sincs, Balázsnak meg egyetlenegy, „Szegény árvák”, nézett végig a gyerekeimen Mamcikám szívből jövő sajnálattal, amikor megtudta, hogy egy unokatestvérük az ország túlsó végében, jó, ha kétszer találkoznak egy évben, akkor meg szó szerint könnyekre fakadt, mikor Kicsigyöngy elújságolta neki, hogy mi a nagyszülőkhöz ritkán járunk, és „Csak a virágot szeretik, mert mind a mennyországban laknak, úgyhogy te vagy a mi Mamcikánk”.
Számára az élet gondozni való unokaöccsök és húgok hadát jelentette, nem is beszélve a sógorokról, sógornőkről, az elaggott nagynénikről, nagybácsikról, a hebehurgya unokákról, fiakról és lányokról. Világra hagyatott árvaságunkat felismerve, besoroltattunk a Mártuskák és Béluskák körébe, csak a Hercegnő maradt önmagával azonos, meg Koppány, a „kisszaros”.
Én persze a klinikán ebből semmit sem láttam, örültem, hogy valaki segít, de amikor Balázs beállított hozzám a hírrel, majdnem infarktust kaptam megint.
– Költözünk!
– Ki?
– Mi! – jelentette ki határozottan és magabiztosan, és én csak zúgó fejjel hallgattam, hogy a Mamcikám Béluskájának a szomszédasszonya mindent megadna egy kisebb belvárosi cserelakásét, mert már nagyon öreg, és nem tudja rendben tartani a magáét, meg egyébként is, a miénk ott van a rendelővel szemben, és minden közel, teljes összkomfort, és már Balázs a gyerekekkel meg is nézte az új házat, Kicsigyöngy visított, „A kertben három királyi palota áll, tiszta fehér valamennyi!”, a Hercegnő csak legyintett, „Három jázminbokor az egész, de itt végre tarthatok kutyát.” Na az kéne még csak nekem, egy kutya, akkor inkább szülök még egy gyereket, de a kicsik azonnal bekapcsoltak, „Bullmasztifot veszünk, az egy igazi római harci kutya”, „Egy francokat, ahhoz egy hentesbolt is kevés”, sziszegte a Hercegnő Macónak, „orosz agárt veszünk, nekem az kell”, Zsezse sírva fakadt, „Én egy Lessie-t akarok”, csak Kicsigyöngy nem szólt egy szót sem, kinézett az ablakon, és látta magát a jeges hómezőkön siklani egy csilingelő kutyaszánnal. De én képtelen voltam a kutyákra figyelni, te jó ég, itt kert is van, akkor ez családi ház, a két lakás különbözete a csillagos ég, nekünk meg készpénzünk alig, ha meg azonos értékben cserélünk, csak romot kapunk, vagy kint a dzsuvásban, valahol a város szélén, ezret végigjártunk a városban, tudom mit beszélek, milyen lehet ez a ház, ha elcserélik a mienkre.
– És a lakás? – dadogtam. – Az milyen?
De Balázs nem engedte magát kibillenteni optimizmusából, „A ház az hatalmas és gyönyörű, három és fél szoba, lerobbant ugyan egy kicsit, szegény Mimi néni 88 éves, évek óta nem volt ereje gondozni, de hidd el, az Úristen mindent kirendelt, Mamcika szerezte az összes mestert, nekem csak a segédmunkát kell, Béluska újrahúzza a villanyt, Ferike munkatársa a vízvezetéket vállalta, Banduska meg tud valakit, aki aláfalaz, mert a kamra omlik egy kicsit, és lesz egy meglepés is”, kacsintott össze a gyerekekkel.
Na nem.
Nem hiszem, hogy ezek után engem meg lehetne lepni valamivel, Balázs még egy kiló krumplit se tud megvenni a piacon, nemhogy egy házat renoválni, édes Istenem, ne engedd, hogy egy düledező tanyában kelljen leélnem az életem hátra levő részét valahol a város peremén.
– De már csak két hónap van hátra – próbáltam kapaszkodni az utolsó szalmaszálba –, lehet, hogy annyi sem, ennyi idő alatt nem lehet.
Balázs nevetett, „Buta vagy te megint, nagyon buta, a gyerekeket megosztom, Macót elvállalták Boráék, Zsezse meg Kicsigyöngy Aranyékhoz megy, átköltöznek hozzájuk teljesen, a Hercegnő marad velem, Mamcikával dobozolnak, mi meg gatyába rázzuk Béluskáékkal a házat.” Csak bámultam felpóckolt lábaimat a kórházi ágyon, láttam magam előtt a megosztott gyerekeket, Aranyéknál, Boráéknál jó helyen lesznek, keresztszülők is, meg minden, egy-két hétre voltak is már náluk, eddig oké, de hogy varrhatjuk a gyerekeinket a nyakukba kerek két hónapra, és közben a Hercegnő meg csak dobozol, csak dobozol, Tóthék hozzá képest gyenge bohózat, Balázs nem tudja, hogy nekünk mennyi holmink van, egy év alatt sem lehet rendesen becsomagolni, kipakolni meg pláne nem, azt a gatyát meg végképp el sem tudtam képzelni, amibe bele tudna rázni egy omladozó házat.
De tehetetlen voltam, kiszolgáltatottan feküdtem a kórházban, néha úgy éreztem, felrobbanok, hogy a fejem felett intézkednek, jobb pillanataimban még imádkozni is tudtam, Uram, lehetetlen, hogy neked ez az akaratod, értsd meg, én nem akarok elköltözni, főleg így nem, tudod, a fürdőkád, a cápavadászat, meg az összes kiáramló állatok, értem én, hogy szegény öregasszony, meg hogy tőlünk közelebb a rendelő, de azért nekünk is élni kellene, nem gondolod? Úgy éreztem, fejemre szakadt az ég, válasz nem érkezett, csak Balázs nyugtatgatott, „Ne aggódj, minden rendben megy”, állítólag csak a félszobán vitatkoztak össze egy kicsit Mamcikával, ő az újszülöttet meg a gyerekágyas anyát akarta a legnyugodtabb helyre rakni, Balázs meg a könyvespolcokat és Szőr Immánuelt.
Természetesen Szőr Immánuel győzött.
– Mégis csak ebből lesz a kenyerünk.
A kenyér hatott, Mamcika beadta a derekát.
Én a kórházban ezután még többet bőgtem éjszakánként, az orvosok egyre riadtabban néztek össze, amikor az eredményeimet vizsgálták, aztán minden diéta ellenére rosszul lettem, cukorszintem a csillagos ég, a föld kifutott a talpam alól, az orvosok nem tudták, megmaradunk-e egyáltalán, azonnali császármetszés.
Nekem már nincs is otthonom, zokogtam szoptatás közben, és egyre mélyebben átadtam magam a gyermekágyi depressziónak, a régi lakásunk már nem, az új még nem volt a miénk, hova viszem ezt a kicsit, hova? Édes Istenem, tudom én, hogy akik téged szeretnek, azoknak javukra válik minden, meg hogy Te mindent jobban tudsz, de, biztos vagy benne, hogy ezt is? Balázs reggeltől estig ingázott a két lakás között, a számítógéphez le se ült, csak a fejében forogtak a kerekek, lelkesen kavarta a habarcsot, „Sose gondoltam volna, hogy ennyi analógia van az építkezés és a teológia között, a minőségi változás az élő vízzel való érintkezés során jön létre”, Ferikém, Banduska még éjszaka is dolgozott, és persze az összes barátunk is segített, Edit szervezte a fuvart, Arany meg Bora függönyöket varrt, „Segítsen nekik az a drága jó Isten”, csapkodott Levente, Arany csak mosolygott, „Az segít, ha nem vennéd észre, na menj már”, Levente csak dúlt-fúlt, de végül is fogta a csavarhúzót, és átszerelte az összes csillárunkat, míg az én összes gyerekem az ő összes gyerekeikkel a nyakig érő gazban kergették a macskákat, akik hol ádáz trójaiak, hol filiszteusok voltak. Béluska Bozsóval, Bora férjével az asztalosmunkákat végezte, Bozsónak ez szakmába vág, erdőmérnök, de a családját bútor-restaurálásból tartja el.
A munkatársaink segítettek csomagolni, Fruzsi hangos röhögésére lejött a fölöttünk lakó Sipkovics bácsi, és súgva kérdezte Balázstól, „Ugye nem ennek a hölgynek adták el a lakást, Niklay úr, itt vékonyak a falak”, szegény, ha tudta volna, hogy Fruzsinak negyven kutyája van otthon. Vicus a gyerekruhákat pakolta precíz rendbe, de Szőr Immánuel környékre nem engedték, a fiúk Matyi meg Bátor két utánfutóval, ingajáratban járt a szeméttelepre.
A hírek jöttek, mindenki lelkes és boldog, csak én voltam magam alatt, ádáz harcot vívtam minden egyes csepp tejért, sohasem tudtam szoptatni a gyerekeimet, de hat hétig mindig, becsületesen úgy csináltunk, mintha, ha valaki akarta, akkor én igazán és nagyon, nálam senki sem tudta jobban, hogy ez a legideálisabb táplálék, a legsterilebb, a legtöbb vitamint és ásványi anyagot, abban az éppen megfelelő koncentrációban, nem is beszélve a pszichológiai, etikai és pedagógiai vonatkozásairól, a mélytudati reflexiók stabilizálódásáról, órákig fejtem a szülőágyon, és nem sírhattam megint, mert az csökkenti a tejelválasztást, ami nálam nincs, nem vagyok én anya, még csak szoptatni sem tudom a gyerekeimet, nem érek én semmit, nem akarok én már semmit, Isten úgy sem hallgatja meg az imádságaimat, se tej, se ház, legyünk hajléktalanok, mindegy, nekem már minden mindegy.
Hát nem voltam egy kivirult kismama, az biztos, amikor Balázs értünk jött a kórházba, ráadásul észre sem vette a bajomat, csak boldogan ragyogott, mint egy nászutas férj, nekem meg görcsben a gyomrom, hova megyünk most, Istenem, mit fogok én meglátni.
Először ki se akartam szállni a kocsiból, azt hittem, rossz helyen vagyunk, csak meglátogatni jöttünk valakit, mert a Tisztviselőtelepen álltunk meg. Balázzsal mindig szerettünk erre sétálni, még a levegő is más itt, a széles platánsorok között megbúvó századelős polgárházak szecessziós eleganciája a szívem közepe, nem, lehetetlen, hogy mi ide cseréltünk házat. De a kapun kiáramlottak mind az összes gyerekek, a mieink, a Tamasiak, a Varrók, a Huszárok, Kisbátorok, és ott vigyorgott Fruzsi meg Edit meg Bora meg Arany és persze Mamcika, és mind olyan büszke volt, mintha ők szültek volna, nem én.
A nagy vaskapun alig fértem be, a nyakamon csüngött mind, csak a karjaik közül tudtam a házat szemügyre venni, jól sejtettem, a fejünkre dől nemsoká, mindenütt hullik a vakolat, a falak repedezettek, a csatorna rozsdás, mindenhol lyukas, és a kert, te jó ég, sose lehet itt rendet csinálni.
Balázs azonnal elkapta a pillantásomat:
– Nem lehet mindent egyszerre, minden napnak megvan a maga baja – mondta, – most a költözésre koncentráltunk, majd később Béluskával.
Persze ez nálunk mindig így megy.
Majd később.
Rezignáltam mentem utána, de a vadszőlővel befutott teraszon egy pillanatra gyökeret vert a lábam, én ezt a lugast ismerem, és lassan kezdtem elfelejteni minden bajomat, a lakásban azonnal tudtam tájékozódni, nagyapámék háza volt pont ilyen, még a metlaki is ugyanaz a fekete-vörös, jobb kéz felől a fürdőszoba, a csaptelep is a régi, emlékszem, a vörösréznek jellegzetes illata van, ha gyerekkoromban bőgtem valamiért, mindig odadugtam az arcomat, ott szemben a nagyszoba, a csillár körüli gipszstukkó itt kicsit más, de a parketta ugyanúgy recseg a talpam alatt, a magas ablakokon ugyanolyan szögben vág be a nap, és most nem akartam arra gondolni, hogy a négy méteres magasságban lehetetlen rendesen megtisztítani, csak boldog voltam, határtalanul, Istenem, Te tudod, Te igazán tudod, álltam és néztem körbe, ez nem igaz, ez egy álom, körülöttem mindenki vigyorgott, nekem meg potyogtak a könnyeim.
Aztán Balázs áthúzott a lányszobába, „A meglepetést még nem is láttad”, meglepetés, milyen meglepetés jöhet még ezek után, nincs nálam boldogabb ember a földön. A lányszoba egyik oldalán galéria futott végig, a Hercegnő lakosztálya, igazi palota, halványzöld tüll függönyökkel, metszett tükörrel, pipereasztallal, beépített könyvespolcrendszerrel. Balázs nem titkolt büszkeséggel nézett végig a szépen faragott oszlopokon, az ívbehajló korláton, a lekerekített lépcsőfordulón.
– Én csináltam.
A szemem elkerekedett, szólni sem tudtam, hogy Balázs, akinek egy izzócsere, egy kiló krumpli a piacon, a hűtőszekrény meg a vasaló, és a realitásérzéke egyébként is Mariana-árok…
– Na, jó – tett bűnvallást döbbentemet látva –, Béluska segített azért. Meg Bozsó…
Mamcikám csörtetett be, „Ki fog hűlni az ebéd, és pihennünk is kellene”, meg egyébként is menni kell, haladjunk, várja Imi bátyám meg Erzsó néném, és Pityukáért is az óvodába.
Kábultan indultam a konyha felé, bár nem jártam még ott, mégis tudtam, merre van, de Mamcikám még visszaszólt az ajtóból.
– Aztán szeressük ám, mert ennek lelke van.
Szeretni fogom.
Hisz régről ismerem.