1. Bíborlila ég
Reggel, amikor ablakukon kinéznek Kolorító-völgy lakói azonnal tudják, milyen hangulat van éppen Cerkavárban. Ha ragyogó napfényes az idő, akkor Don Aquarell derűsen ébredt. Ha selyemfény sugarak simogatják a városka fáit, akkor Donna Pastellának mosolygós kedve van. De ha vörös az ég alja, akkor bizony mindenki tudja, hogy jobb elkerülni Cerkavárat.
Azon a napon, amikor történetünk kezdődik, nemcsak hogy vörös volt az ég Kolorító fölött, hanem egyenesen bíbor, majdhogynem lila. Terka, a cerkalány is bánatosan nézte az eget, mert tudta, hogy ennek a nagy viharnak ő az oka. Tegnap kezdődött a baj. Azzal, hogy reggel korán ébredt. Nem volt még senki ébren. És Terka besurrant az apja műtermébe. Igazság szerint nem akart ő semmi rosszat. Csak álldogálni egy kicsit. Beszívni a festékszagot. Nézegetni a színeket. Kézbe venni az ecsetet. Csak egy percre. Egy pillanatra. Mert az ecsethez nyúlni gyereknek nem szabad. Színeket keverni meg főleg nem.
Terka nézte a palettát. Piros, kék, sárga. Szépen sorba rendezve. Többféle piros, többféle kék, többféle sárga. Szépek voltak, de egyszerűek. Nem elég vidámak. Vagy éppen nem elég szomorúak. Itt ez a kék is. Olyan fakó. Mi lenne, ha belecsöppentene egy kis sárgát? Hoppá! Zöld lett! De így se tetszett Terkának. Sötétzöld volt, mérges, haragos. Rakott bele még egy kis sárgát. És jé! Tényleg! Sokkal szebb lett, mint előtte volt. Távolabb lépett egy kicsit a színpalettától, ahogy apja szokta, mikor dolgozik. Igen. Határozottan szebb lett ez a világoszöld, mint az a kék.
Terka újra végignézett Don Aquarell színein. Igazság szerint egyikkel sem volt megelégedve. Elgondolkodott. „Lehet, hogy apa nem is látja, milyen unalmasak a színei. Kék, piros meg sárga! De a kék lila lesz rögtön, ha pirosat teszek bele. A piros meg narancs, ha sárgával keverem! És ha zölddel? Jé! Akkor meg barna!”
És Terka kevert, kevert megállás nélkül. Egészen addig, míg Kolorító völgye fölött zöld nem lett az ég. És a völgyben lila nem lett a tó. A fák levelei pedig szivárványszínben nem pompáztak. Az utcakövek meg aranyban. A kolorítóiak (legalábbis a korán kelők) csodálkozva néztek. Az elején még tetszett is nekik a zöld ég meg a lila tó. De mikor a levegő is barnulni kezdett, akkor aztán megijedtek.
Úgyhogy, mire Don Aquarell és Donna Pastella felébredt, már a fél város ott toporgott Cerkavár előtt.
– Jaj, jaj, Don Aquarell! Nézze, mi történt!
És Don Aquarell nézte. Kerekre nyitotta a szemét. Eltátotta a száját. Még a füle is kettéállt, úgy nézett. Aztán nyakába szedte a lábát, és rohant, egyenesen a toronyszobába, ahol a műterme volt.
– Terka! Mit csinálsz te itt?
– Segítek neked! Nézd, milyen szép színeket kevertem!
De apa nem nézte a szép színeket, hanem kiparancsolta Terkát a műteremből, s azonnal munkához látott. Dolgozott egész álló nap. Egész álló este. Egész éjszaka. Míg zöldek nem lettek a fák. Kék a tó. Sárga a macskakő. És színtelen a levegő.
Csak az éggel nem tudott mit kezdeni. Az bíborvörössé vált, és bíborvörös is maradt egész álló nap. Még másnap is. Mert Donna Pastella haragja nem akart szűnni. Nagyon haragudott Terkára, hogy ilyen butaságot csinált. Megszegte a szabályokat, pedig nagyon jól ismeri őket. De haragudott Terka is. Hogy apa nem becsülte meg a munkáját. Elrontott mindent. Pedig milyen szép volt az a zöld ég… Meg a lila tó…
El is panaszolta bánatát kis barátjának, Aranyszőrű Ártánynak. Na jó, Ártány nem volt annyira kicsi, de tényleg aranylottak a sörtéi, és repülni is tudott. Be is repülte egész Kolorítót tegnap reggel, annyira tetszett neki is a zöld ég meg a lila tó. Egészen addig, míg Pánikmadarakkal nem találkozott:
– Hová tűnt az ég? És hová a föld? Jaj, hol van az otthonunk? – kérdezték a Pánikmadarak Aranyszőrű Ártányt. De Ártány csak legyintett, ostobák ezek a tollasok. Igen ám, de meglátta a halakat is, ahogy ugrálnak ki a vízből, mert nem lelik a tavat. És az embereket, akik a barna szmogban araszolnak előre, mert nem látnak az orrukig.
Terka némacsendben hallgatta Ártányt. Kinézett az ablakon. Most már zöld volt a fű. És újra kék a tó. Csak az ég volt haragos bíbor még mindig. Gyorsan odaszaladt az anyjához, és átölelte:
– Bocsánatot kérek, mami. Soha többé nem nyúlok apa ecseteihez.
A bocsánatkérés mosolyt festett Donna Pastella arcára. És csodák csodája, azonnal tisztulni kezdett az ég. Néhány perc múlva sehol sem voltak a bíborvörös, haragos felhők, hanem gyönyörűen ragyogott a nap a Kolorító-völgy felett.