„Balu, Balu…
– Balu, Balu, lusta medve, fogócskázni nincsen kedve.
A gyerekek hangja élesen csapott fel, keresztülvágott az iskolaudvaron, megkerülte a hintákat, a mászókát, de még a bokrok alá is bebújt. Pedig Bálint éppen azért húzódott meg az iskolaudvar ligetes sarkában, hogy ne hallja a csúfolódást.
– Balu, Balu, morcos medve, mért vagy mindig berekedve?
„Nem vagyok Balu… Nem vagyok medve…” – morgott magában a kisfiú.
Hogy pontosan miként kezdődött el a dolog, Bálint maga sem tudta. Arra emlékezett csak, hogy a nyáron még nagyon várta az iskolakezdést. A nővére, Panni már nagy iskolás volt, negyedikbe készült, és csuda dolgokat mesélt a suliról. De Bálintnak már a harmadik napon elment a kedve az egésztől. Nem is csoda. Biztos neked sem lenne kedved iskolába menni, ha csúfolnának egész nap. Mert jó, jó, hogy Bálint nem volt olyan gyors, mint egy versenyautó, és pehelysúlyúnak sem lehetett mondani, de azért, hogy medvének csúfolják, az mégiscsak túlzás. Úgyhogy másnap reggel határozottan kijelentette:
– Nem akarok iskolába menni! Utálom, mert Balunak hívnak.
– Balunak? – kérdezett vissza anya. – És az miért rossz?
– Mert kiröhögnek! – válaszolta sértődötten a kisfiú.
– Hát, az tényleg rossz – szólt közbe apa is –, de az az igazság, hogy ez a Balu név nagyon is illik rád. Mert pont az fejezi ki, mint amit a neved jelent.
– Miért, mit jelent? – nyílt nagyra Bálint szeme.
– A Bálint név azt jelenti, hogy erős és egészséges. Pont úgy, mint egy medve – borzolta meg fia kobakját apa.
– Szóval, lehet, hogy nem is csúfolás a Balu – szólt közbe anya is –, hanem becenév?
– Az attól függ, hogy mondják – gondolkodott el Panni, mert bizony már őt is csúfolták nem egyszer. – Meg attól, hogy te miként fogadod. Mert előfordul, hogy mások rosszat terveznek ellened, de Isten jóra tudja fordítani – válaszolta apa.”