Az elsőnél mindenki örül. Az újszülött fotóját körbehordják a családban, a nagyszülők dagadnak a büszkeségtől. A másodiknak is hasonlóan, mert ugye egy fiú mellé kell egy lány, vagy fordítva. A harmadiknál már többen hümmögnek, csóválják a fejüket, a negyediknél megkapják a szülők, hogy nem kéne ezt úgy elsietni, az ötödiknél pedig, hogy felelőtlenek. Mert erre a világra nem érdemes ennyi gyereket szülni. És megrovóan ráncolják össze a szemöldöküket a nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, akik maguk is négy-öt gyerekes családba születtek bele mondjuk a második világháború vagy az ötvenes évek közepén. Nem mintha nem szeretnék a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, de azért mégis… Ami sok az sok.
Van amikor ezt a fajta (vagy ennél még keményebb) elutasítást nem fogalmazzák meg verbálisan – mondjuk a vonaton, buszon, vagy éppen szállodában, bevásárláskor a plázában – de a metakommunikatív jelek egyértelműek. Akárhogy forgatjuk, sokszor ciki(nek tűnik) ma a nagycsalád, a négy, öt, hat, netán több gyerek. Néha még olyan helyeken, helyzetben is kínos, amikor kifejezetten gyerekeknek szóló programot vagy szolgáltatást hirdetnek meg.
– Ennyi gyerekkel akar bejönni? – kaptam meg nem egyszer a lekicsinylő kérdést az ilyen-olyan jegyszedőktől, portásoktól, attól függetlenül, hogy a kezemben szorongattam a megfelelő mennyiségű jegyet, vagy lobogtattam a szolgáltatás kifizetését igazoló számlát. Nem egyszer éreztem úgy, mintha másodrangú polgára, sőt, kirekesztettje lennék a társadalomnak, csak azért mert sok gyerekem van.
Pedig valójában ennek éppen ellenkezőleg kelen működnie. Nem csak az anyai szívem, hanem a közgazdasági és a demográfiai kutatások is azt bizonyítják, hogy bár a világ összességében a túlnépesedéssel küzd, mi, itt Európa egy erősen elöregedő társadalom problémáival kell, hogy szembenézzünk. Nem kell túl sok matematikai ismeret, hogy megértsük: ahhoz, hogy növekedjék a népesség minden családban legalább három gyereknek kellene születnie. Ha csak kettő születik stagnál, ha egy, akkor csökken a népesség. Persze ez nem ilyen egyszerű, ezért mondja ezt Dr. Botos Katalin közgazdász, népességkutató, hogy az úgy nevezett termékenységi rátának a 2,1-es szintet el kell érnie az adott populációban ahhoz, hogy meginduljon a népesség növekedése. Európában ez a ráta 1,3-1,4 körül mozog, ez évente fél milliós népesség csökkenést jelent a térségben. Botos szerint ennél rosszabb képet csak Közép-Kelet-Európa mutat. Nálunk még a mediterrán országokénál is alacsonyabb a termékenységi ráta. A trendek szerint – ha semmi nem változik – Magyarországon lesz a világon/!/ a legmagasabb 2050-re az un. gazdasági függőségi ráta, vagyis a nyugdíjkorúaknak a ténylegesen dolgozókhoz viszonyított aránya. Az elöregedő társadalmakban ugyanis igen nagy problémát okoz az idősek eltartása, gyógykezelése, egyszerűen azért, mert nincs elegendő munkaképes korú állampolgár, akiknek az adójából, járulékaiból fent lehetne tartani a szociáis gondoskodás gazdasági védőrendszerét.
Mindezt tudva nehezen érthető az az elutasítás amit igen sokszor megtapasztalok a nagycsaládokkal kapcsolatban. Logikusan gondolkodva ugyanis aki túlteljesíti a 2,1 fős gyereklétszámot, az már nem magának, hanem a társadalomnak – konkrétan akár a buszon velem szembe ülő, fanyalgó nőszemélynek vagy valamelyik rokonának, ismerősének – tesz jót, mivel lehet, hogy az én „plusz” gyerekem fogja az ő nyugdíját megfizetni. Vagy a dolog mégsem ilyen egyszerű?
Jólét vs nagycsalád?
Nyilván nem, mert ha ilyen egyszerű lenne, akkor már több európai országban megszavazták volna azokat a törvényeket, amelyek a nagycsaládok gazdasági egységé védik. A nagycsalád gazdasági előmozdításnak kérdései, például családi adózás (melynek elemei nálunk már működnek), az anyák korábbi nyugdíjazása vagy éppen a gyerekszám beszámítása a nyugdíj korhatár elérésében és/vagy a nyugdíj összegének meghatározásban az utóbbi években rendre felmerül a nyugdíjreformok vizsgálatánál, ám lényegi döntés még nem született az ügyben. A fogyasztói, jóléti társadalom elvárásaival ugyanis szembe megy a nagycsalád rendszere.
A nagycsalád, a sok gyerek illetve a generációk együttélésnek a lényege éppen a kisközösségi (családi) önfenntartás, ami finoman fogalmaz sem vág egybe a fogyasztó társadalom trendjeivel. A jóléti társadalmak nagy részében kiveszik a családok kezéből az öngondoskodás lehetőségét. A járulékfizetések és társadalombiztosítás kötelező volta miatt a megkeresett munkabérünk jó részét nem kapjuk kézhez, sokszor nem is tudunk róla, hogy a munkáltató mennyi járulékot fizet utánunk. A kezünkben megmaradó nettó bér alig fele az eredeti összegnek, így nincs lehetőségünk arra, hogy önmagunk döntsünk arról, hogy gondoskodunk öreg szüleink jólétéről, saját időskorunkról, beteg gyerekink gondozásáról.
Míg az egykori nagycsaládokban ezek a funkciók majdhogynem automatikusan működtek, a jóléti társadalmak nagycsaládjainak szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a társadalom egyik oldalról elvonja javaikat, a másik oldalról viszont nem biztosít megfelelő, minőségi ellátást.
A fogyasztói társadalomban ráadásul a személy értékét nem munkavégzésének minősége, vagy társadalmi haszna dönti el, hanem a megvásárolt termékek mennyisége. Konkrétan az, hogy menny pénzt tud visszaforgatni a gazdaságba. Éppen ezért a szegénység kirekesztettséget von maga után. Egy nagycsalád – a gazdasági tendenciák ellenére is – még a mai napig is próbál önfenntartó lenni, vagy legalább is csökkenteni a családból kiáramló költségeket. A gyerekek „megöröklik” egymás ruháit, játékait, az étkezési szokások egyszerűbbek, ritkán vesznek félkész ételt, nem engedhetik meg maguknak a gyorséttermi kajálást, ritkán jutnak el luxus utazásra, inkább a gyalogtúrát meg a sátrazást választják, és nem váltják öt évenként az autójukat. Egyszóval: aki sok gyermekes szülő nem jó fogyasztó, vagy legalább is nehezen illeszthető bele abba képbe, amit a fogyasztói társadalom elvár a tagjaitól.
Botrány tehát a nagycsalád, s mindez addig nem is fog változni, amíg fel nem ismerjük, hogy nagyon nagy a baj. Vagy lesz, nemsokára, mert idős korunkra nem lesz, aki gondoskodjon rólunk.