Te csak tánczolj szépen (részlet)

Drága Gyurikám Kincsem Violám! 938 Aug 3

Így vigasztalni így írni csak püspök tud akinek ez a mestersége semmi sem sikerül, hogy kibe nem hiszek és kibe nem bízok én már le se írhatom semmibe jól mondják az egyiknek sikerül a másiknak nem. Hát az én Gézám mér nem elégedett meg a gumi kabáttal mér kellett neki Spanyol ország? Te vagy nekem a vigaszom te csak tánczoljál szépen de sajnálom, hogy nem írtad meg idejébe, hogy tánczolsz a rádióba az udvarunkba van néhány rádió aztán Onkáéknak is van legalább ők hallották volna a bemondást. Drága nem tudom én miért van nekem mindég az az érzésem, hogy neked nincsen az a szerződésed, hogy mióta elhagytad Ojtmatovát te csak pendlizel ide meg oda küzdelmesen élsz. Hiszen neked a te szép muvészeteddel már többre kéne menni ijenkor vagy haza jönni vagy a Rivériára menni kicsit pihenni. Látod Fischer Bözske ott volt most 2 hétig a kicsi lánnyal Laczimék is szoktak legalább velük mostan mikor találkoztok? Richter Éva itt volt jól néz ki Dollynál tanul tánczot mutattam neki a fényképed azt mondja roza mama nem lehet ijen nagy ember lett a Gyuri. De én mind csak gondolkodok, hogy lesz ez Gyurikám ha te elmész Londonba a kicsi Gizel egyedül marad? mi lesz velük ha te se leszel ott? Laczim se tud most segíteni neki is a bárd a feje fölött hajnal professzor el kellett, hogy küldje, de hova menjen, nincs hova csak a Zsidó Kórház, hát hiába szabadult visszaesik ismét de legalább a nász már meszsze van Pestről csak nem ér idáig a keze. Onkának írjatok pár kedves sort ha írtok levelet minden héten szoktam küldeni újságot nem kapjátok meg? Az udvarunkba tegnap volt egy kis zsidó fiúnak a bermicvéje és délután meg volt hívva 10 fiú kis kék sapkások mint ti voltatok annak idején és én kiültem a konyha ajtómba ünnep lévén és néztem őket végigéltem velök a ti akkori korotokat játszanak fényképeznek egy fiúka feltűnt nekem a szerénységével és fojton őt nézegetem ojan alak mint Gézám volt mind ot fixáltam hát nem tudom haluczináczio vagy mi kérdezi az egyik tőle nézd Gézám jól lesz a kép? Mijen kedves délután volt ez számomra! Buta vagyok egy morzsácskával be érem! Azt írod drága, hogy magunkról írjak nálunk minden a régi apa szegény küszködik ha van egy kis munka sajnos azt nem nevezik semminek amit én segítek többet fekszek, de azért apa nagyon drága és Pistának aranyból van a keze csak lenne mit csinálni. Írtam egy nagy levelet Gizelnek Niszely Dolly oj jó volt lefordította francziára kérem őt raktározza el a bútorát és pakolja össze magát a gyermekkel jöjjön ide. A kicsi drága már lassan elindult járni, hogy mijen nagyon kedves lehet már alig várom, hogy láthassam és apának is ez minden vágya. Úgy e Gyurikám te is jónak találod mert így nem leszünk oj nagyon egyedül és Gizelnek is jobb lesz velünk. Hát mi már úgy beleéltük magunkat, hogy jönnek, hogy ha ez nem sikerülne nagyon nagyon fájna mert a nagy vágy utánatok amin nem tudok segíteni így egy kicsit kárpótolva lenne. Kincsem Violám! felőled álmodtam, hogy kinéztem az ablakon és megállott egy kocsi te szálltál ki belole te drága egymás nyakába borultunk úgy sírtunk és akkor én neked sok sok mindent elmondtam. Pálfiáék mijen kedvesek, hogy küldték neked a csokoládét Richter Éva csókoltat sokszor én még sokszorabb gyere haza és veszekedjél velem sokat!

Drága Kincsem Gyurikám! 938 Oct 12

Most egy nagy levelet írok neked mert úgy érzem, hogy nagyon egyedül vagy még nincs ösmeretséged én most szépen megfogom a kezedet és vigyázok rád abba a borzasztó nagy városba ahol vagy és ahol ojan óriási a forgalom amitől én úgy féltelek és kérem a jó Istent, hogy o nagyon vigyázzon rád. Az a panzió téged kicsi kiráj meg illet. De sajnálom, hogy egyedül csináltad a szerződést bizony igen kicsi pedig Ojtmatova hogy ajánlotta Londonról többet gondolna az ember. De ez is nagy szó úgy e, hogy téged ijen fiatalon meghívnak szerepelni. Remélem mire ezt a lapot megkaptad már kipihented az út fáradalmait rád fér egy kis pihenés a Párisi robot után sőt soká kell pihenjél mert egészen biztos, hogy azután többet kell majd dolgozzál. Úgy szeretném tudni, hogy nézel ki? hány kiló vagy? egyél rendesen a te munkád mellett bő táplálkozásra van szükséged és tudom nem eszel mérd meg magadat és, hogy angolul tanulsz e? és mindent mindent tudni akarok én ami veled történik. Gyurikám most nagyot eset a frank ha 1500 fontot számítanak kapsz e annyit, hogy megélj ott belőle? Drága mi csak a magyar hírlapot kerítettük, de kilátás van rá, hogy a kurírt is megkapom akkor mind a kettőt elküldöm de legyél ojan jó küldjél Gizelnek is ha teheted amit csak tudsz csomagba enni valót. Laczim ígérte, hogy összeszedi a könyveket de azt a verset nem találja sehol kérdi biztos vagy te abba hogy aranynál van? Nagy csomag megy mert nincs kivel küldjük nehéz az mindenkinek de hát kell neked a magyar szó kivel is beszélnél a petőfi meg vastag. Szétszóratva vagyunk Onka is kuzd de meddig Lacziméknál már Gabika is nagyfiú apa kivitte Szalárdra ott azt mondja ojan pinczét o még nem látott ródlizni kéne télen a tetejéről. A fehérneműdet ott mossák a panzióba? nagyon vigyázz magadra az egészségedre Drága megvetted már a lódent? fáj az nekem de most nem tudjuk kiszorítani. Most nyugtom van felőled csak Gizelre kéne valahogy gondot viselni hiába kérem jöjjön, de hisz itt se jobb megint kormány vállság volt, hogy ez megint mit csap ránk nem lehet tudni jót nem mind csak a törvény meg rendelet a nyakunkba.

Lassan telt az éjszaka, hiába próbált aludni, nem ment, feje mellett az ébresztőóra, percenkét kattan egyet, két kattanás között napok, évek peregnek el, jár az óra körbe, tik-tak jár, benne egy manócska kalapál. Kicsi volt még Zoárd, kettő sem talán, amikor tanította neki ezt a dalt, mit mond az óra csillagom, tik-tak, tik-tak, tik-tak, válaszolt nevetve a gyerek, s jobbra-balra hajtotta fejét a szöveg ritmusára, ahogy tőle tanulta. Az apja csak nézte őket, mosolygott, gyere, megmutatom, lecsatolta a kezéről az óráját, régi Csajka, a füléhez tette, összeért a homlokuk.
– Hallgasd…
Zoárd, ahogy az óra hangját meghallotta, nagyra nyitotta bogárfekete szemét, s az asszonyba belévágott a felismerés, ez a gyerek még sohasem látott számlapos órát, mégsem kérdőjelezte meg, amit mondott neki, magától értetődő természetességgel fogadta el. Pedig a digitális órák némák mind, nem jár körbe a mutató, mit mond az óra kisfiam, tik-tak, tik-tak, a gyerek nem gondolkodott, automatikusan ismételte azt, amit tőle hallott, eszébe sem jutott, hogy az anyja téved, miért mondana az óra bármit is, mikor hallgat, miért járna, ha egyszer áll. Nézte apját és fiát, ahogy összedugják a fejüket, tik-tak, tik-tak, apja felnyitotta az óra hátlapját, nézd, ezek a kicsi fogaskerekek csinálják az időt. Akkor látta meg Zoárdban először az apját, gyerekként ilyen lehetett, a szeme színe, mozgása, testalkata, minden, annyira hasonlítanak, szinte most is látja maga előtt, pedig vagy öt éve már, ahogy összehajolnak a Csajka fölött, két egyforma arcél, kicsi és a nagy, még a tartásuk is azonos, a hajuk görbülete is.
– Nem maradt rólad gyerekkori kép?
– Nem – zárta rövidre a beszélgetést az apja, aztán, hirtelen, mintha meggondolta volna magát, folytatta –, pedig apu sokat fotózott. Tudod, nem volt az olyan természetes akkoriban, de mi akárhova mentünk, hozta magával a gépet. Gépem, lábam? Mindig ezt kérdezte, mikor készültünk valahova. Pedig irtó kényelmetlen lehetett cipelni. Nagy dög volt, nem ilyen kis digitális, mégis.
Az óra nagyot kattant a feje mellett, újabb perc, akkor kellett volna továbbkérdezni, beszélj nekem az apádról, nem tudok róla semmit. De akkor nem lehetett, Zoárdnak uzsonnát kellett készíteni, vagy biliztetni, esetleg megijedt valamitől, mesét kért, ki tudja, nem emlékszik már rá, bármi fontosabb volt annál, hogy az apjára figyeljen, a pillanat meg lehullott a tennyei veranda kövére, s elgurult, végig a puskapor virágaival szegélyezett téglajárdán, nem vette észre senki. Egy darabig ott ült a dáliák alatt, s figyelt, ha elég nagy a csend, hallani, ahogy kuncog, nem fogtatok meg, most azután leshetitek mi lesz, egyre nagyobbra nő, a felületi feszültség szinte elviselhetetlen, önmagát megtartani képtelen, elemeire hull. Tele van a kert, a ház, az utca ilyen szétesett pillanatokkal, idejében kellett volna utánuk nyúlni, most már hiába, csak töredék, ami megmaradt.
– A negatív forma őrzi a mozdulatot – mondta István és tejet töltött a kávéjába –, de a vakformázásnál, amikor gipszklisét használunk, tudja, sokszor elég egy légbuborék, egy meggondolatlan ütés, és a tárgynak még a lenyomata sem marad meg. Lehet az egészet elölről kezdeni.
A nagyszülőkről ha kérdezett, elintézték két mondattal, tudod, a háború, intézet, lózsíros kenyér, ne ismerd meg soha. Minden elveszett, csak a lövedék röppályája maradt kiszámítható, a bombák a gravitációs törvényeknek engedelmeskednek, a detonáció mértékéből következtetni lehet a becsapódás helyére is. Azt tudta, hogy árvák a szülei, meg hogy felrobbant a ház, amiben laktak, így nőtt fel, rokonok, család, emlékek nélkül. Gyerekként elfogadta, olyan természetességgel, mint valami veleszületett fogyatékosságot, csak a hiány fájt, mint a levágott végtag.
Markó Lilit egyszer megverte az oviban.
– Szüretre jönnek Józsi bátyámék!
– Nekem meg a hencidai nagyapám.
– Olyan nincs is, hogy Hencida.
– De van!
– De nincs! Nincs is nagyapád, csak hazudsz!
Az anyja sírt, amikor az óvónő behívatta, miért hazudtál, csillagom, szorosra zárta a száját, nem válaszolt, a palacsintaillat megcsapta az orrát, Hencidán tornyokban áll a palacsinta, ha megsül egy, a nagyanyja feldobja, meghengeríti, halott madár, hullik a torony tetejére, milyet kérsz, almásat vagy túrósat, igazat kell mondani, kincsem, hazudni nem szabad.
– Én nem hazudtam.
Akkor az apja megfogta a kezét, gyere, mutatok neked valamit. Kimentek a kertbe, hátra, az anyja gyakran pörölt az apjával miatta, miért nem gondozod, hagyod, hogy nőjön, a falu szégyenére. Az apja csak vigyorgott ilyenkor, na, ez legyen Tennye legnagyobb szégyene, s visszaakasztotta a kapát a sufniba, a zománcos tábla a falra, mi, az kéne neked. Aztán csak lett zománcos tábla is, persze nem a tisztaudvaros, azt azért az anyja sem akarta, hanem csak valamiféle rendet, nekem mindegy milyet, de ez nem állapot, hogy jönnek nappal, jönnek éjjel, ez az egy nyomorult vasárnapja van az embernek, és akkor sem hagynak nyugton.
– A nyavalyának nincsen naptára – morgott vissza az apja, de aztán csak engedett, kikerült a zománcos tábla a kapu mellé, dr. Lévai András, rendel hétfőn, szerdán, pénteken. – Most már boldog vagy?
– Boldog.
Amikor mentek hátra a kertbe, a szamárkóró beléakadt a harisnyájába, gazos volt minden, anyja még nem fogadta fel azt a régi tanítványát, a Vakulya gyereket, udvarosnak, csak amikor megbetegedett, akkor engedett az apja. Rend lett végre, csak úgy sorakoztak a dáliák meg a törökszegfűk, ezt meg elvinném megélezni, húzott a snapszból búcsúzóul, s vállára kapta a kapát a Vakulya gyerek, mikor indult, kikalapálom, de lehet, apám kell hozzá, holnapra hozom, meg igaz is, fordult vissza a kapuból, a Csűrös majorban bontják a régi istállót, kérek a Tanácson Szepesi Miskától a téglájából, nem jó az már semmire, hányják kifelé, mi meg lerakhatnánk vele az utat a kert végéig, nem kéne sárba caplatni, ha gondolja a tanár néni. Lerakta a Vakulya gyerek a téglát, még szegélyt is ültetett mellé az anyja, puskapor, így nevezte a porcsinrózsát. Ha hazaengedték a Svéd-hegyről, szeretett kinn üldögélni, nézte a tulipánokat, ahogy sorakoznak, orgonafán méhike, összerezzen őzike, vigyázz kicsim, meg ne csípjen. De Zoárd akkor már ordított, mutatta cipóvá dagadt ujját, kicsi gonoszka, vizsgálta az apró sebet a nagyanyja, de lásd o rosszabbul járt, mint te, s kihúzta a fullánkot, belehalt a szúrásba, szegény. Zoárdnak ez a rendezett kert, az aranyló liliomok, a lobéliák, a szeder és málnatövek jelentették Tennyét, neki rossz érzése volt mégis, ha végigkopogott a téglával kirakott ösvényen a köszméte- és ribizlibokrok mellé, hogy epret szedjen, hiába erőlködött a kert a virágokkal és a gyümölcsökkel, a friss humusz elmúlásillatát nem tudta elfedni.
A Vakulya gyerek hatalomátvételekor veszett el a gyerekkora, s talán az esély is, hogy beszéljen az apjával. Hiába ment le a kert végébe a folyóhoz, hátára súlyosodott a rend, a ki nem mondott diagnózis, éjszakánként a vastag vályogfalon is áthallotta anyja fulladozó köhögését. Akkor kezdett mindent szisztematikusan úgy csinálni, mint az anyja, görcsösen ügyelt minden mozdulatra, nehogy felizgassa egy rossz hajtásél, homályos pohár, szidolozatlan kilincs, s rohama legyen megint. Sok időt töltött akkoriban Tennyén, tehette, Zoárd kicsi volt még, nem kellett munkába állnia, ott kezdett el beszélni, ott járt el a gyerek abban kertben, melynek halálos rendezettségét o sose tudta megszokni. Ahogy esténként le-lement a folyóhoz, bokájához kapott újra, mint akkor, gyerekként, ha beléakadt a szamárkóró a harisnyájába, csak nézte a felhőket, és még eszébe is jutott, le kéne hozni egyszer ide az apját újra, meg Zoárdot is, és folytatni a mesét, amit Markó Lili miatt kezdett el.
A szamárkóró apró horgai szúrták a bokáját, ahogy a gazos kertben apja után csörtetett, de nem törődött vele, igazat kell mondani, kincsem, hazudni nem szabad, én nem hazudtam, az anyja csak rázta a fejét bánatosan, szorította magához, de az apja kivonta az ölelésből, gyere, mutatok valamit, mit mutatsz, apu. Lementek egész a folyóhoz, látja most is, ahogy a szél belekap apja fekete loboncába, leültek a martra, a hegyek felől rohantak a felhők át a víz fölött, napnyugatnak.
– Nézd, ott a nagyapád, hosszú, bíbor köntösben lovagol, lábán selyempapucs, kezében aranykulcs.
Hangosan nem is merte, félt, szertefoszlik, alig lehelte a kérdést.
– Minek a kulcsa az?
– Kincsesládáé – súgta az apja vissza. – De az el van rejtve.
– Hova van elrejtve?
– Tenger fenekire.
– Oda aztán hogy talál el az én nagyapám?
– Hamuvá lesz, úgy talál el, porrá válik, úgy talál el, pusztai szél felkapdossa, tengeri szél hátán viszi, aranykulcsot neked adja, tied lesznek a kincsei.
Az óvodában nem beszélt többet a nagyapjáról, tudta, titok, úgysincs, aki megértené, elég ha ő érti.
Mert akkoriban még értette a szavak nélküli mondatok jelentését, csak aztán ahogy nőtt, nem bírta tartani, elég volt neki a hosszúra nyúlt lába, sütőlapát tenyere, görbülő gerince, húzd már ki magad, fiam, púpos leszel, ha mindig így állsz. A némán artikulált szavak ráültek a konyhára, a házra, egész Tennyére, szorították, nyomták össze a levegőt, egyre sűrűbb, belélegezni már nem lehet, harapni kell, ádámcsutkája egyre görcsösebben jár lefel, szólni kellene valakinek, de képtelen kimondani a szavakat, megpattannak az ajka körül a hajszálerek, annyira akarja, mégse megy, hamuvá lesz, úgy talál el, porrá válik, úgy talál el, mintha földdel tömnék tele a száját, sár szárad a garatán.
Rohamai kiszámíthatatlanul érték, az asztmások télen általában tünetmentesek, próbálják meg magas hegyek között, esetleg barlangterápiát, neki mindegy volt, hónap, égtáj, időjárás, egyszerre úgy érezte, megfullad, éppen a levegő az, ami megfojtja. A kamaszkorral kinőtte, ennyi volt a te bajod, fiam, farok kellett csak neked, semmi más, vigyorgott az apja, az esküvő után tünetmentessé vált, gyakorlatilag. De betegségét mintha az anyjára hagyta volna, fordított örökség. Apja az elején nem is vette komolyan, hisztéria, nem ülhetsz a lányod szoknyáján halálig, el kell, hogy menjen valamikor. De aztán nem lehetett tovább tagadni, az utolsó években többet volt fenn a Svéd-hegyen, mint otthon, úgy halt meg, egy asztmás rohamnál, szakadnak, szakadnak rám a falak, húzzatok ki, segítsetek.
Évek óta először ott az árokparton környékezte újra asztmás roham, félt, hogy rosszul lesz, vége, nincs, aki segítsen. Visszament Tennyére, a házba már nem, csak át, Pannihoz.
Kiteregette az asszony elé az iratokat.


Scroll to top