Az ecsedi boszorkány (részlet)

Fehér liliomszál

Zúgtak a harangok Budavárán 1524 októberében. A révész nem bírta a munkát, annyian akartak átkelni Pestről a budai oldalra. Az élelmes dunai halászok felkínálták hát a kíváncsiaknak a sajkáikat. Persze jó borsos áron, hisz aki királyi menyegzőt akar nézni, az csak fizessen. Budán a tömeg már hajnalban gyülekezni kezdett. Szerencsére a királyi testőrség időben lezárta a Mindszent utcát, az út a várpalotától Szűz Mária templomáig fehér liliomokkal volt felszórva, és úgy hírlett, a templomban is mindenütt liliomok pompáznak. A Herkules szobor mögött azonban a ferencesek rendházáig, meg végig az Olasz utcán csak úgy hömpölygött a tömeg. Voltak, akik a szoborra is felmásztak, hogy egy szempillantást el ne veszítsenek az esküvői napból. Ilyen látványosság csak ritkán adatik a földi halandónak, még akkor is, ha budai vagy pesti polgár. Még ma is emlékeznek rá sokan, hogy alig három esztendeje milyen díszes kísérettel érkezett Mária, hogy felesége legyen az ifjú II. Lajosnak. Hat naszád kísérte a keskeny, hosszú, bíborra festett koronás gályát, ami lassú méltósággal ereszkedett le Linzből Budáig a Dunán. Mikor a királyné megérkezett, a kikötőtől fel egészen a várig vont aranyba bújtatott lándzsások álltak sorfalat. A királynét hatlovas hintó várta, hollószín arab méneket fogtak elé. Lajos szegény volt, mint a templom egere, ezért a katonák zubbonyára valót, de még lovakat is a nevelője, Brandenburgi György kölcsönözte a királynak. A nemes állatok azonban nem voltak szokva a kocsihúzáshoz. Prüszkölve várták az indulást, és az ifjú ara alighogy elfoglalta a helyét, a lovak már indultak is, egy szempillantás alatt fent voltak a palotában. Nem sokat láttak hát a budai meg a pesti polgárok a királynéjukból, tán csak annyit, hogy ifjú, mint a király, és sudár, mint a hajnal. Három éve már annak, hogy Mária királyné lakást vett Budán, de ilyen nagy esemény nem volt azóta, mint amire most összegyülekeztek. Esküvő akadt ugyan számos, jutott abból minden hétre, még főúri menyegző is szép számmal, de ilyen skandallumos sokadalom jó, ha tízévenként előfordul. Nagy híre volt Pemfflinger Kata és Török Bálint esküvőjének, és ennek a hírnek elsősorban az ifjú gróf ágyazott meg.

Lassan telet az idő hajnaltól terciáig, reggeli három óráig[1], amikor a nap már ragyogóan sütött, de még messze volt a delelőtől. Akkora várták, hogy elinduljon a nászmenet. Az unalmas, várakozással töltött órák alatt szórakoztatta magát a vári nép azzal, amivel tudta. Felsorakoztak a bábosok, képmutogatók, kalács- és borárusok is a Zsigmond téren, meg folyt a pusmogás, terjedtek a hírek szájról szájra, és miről másról beszéltek volna, mint az ifjú párról, a házasságról, no meg a hozományról. Persze most itt is akadtak, akik jól tájékozottak vagy netán bennfentesek voltak. Mint az a testes asszony, aki körül mindjárt sűrűbb lett a tömeg, mihelyt kilépett a Zsigmond térre a Mindszent utcából. Mikhál úgy vonult, mintha nem is Pemfflinger Katának, hanem neki magának lenne a menyegzője. Fejét magasra emelte, és le nem vette volna rókaprémmel szegélyezett kis bundácskáját, pedig igencsak izzadt az októberi meleg napsütésben. De ezt a bundát gazdájától, Pemfflinger Márktól kapta, és igen nemes darab volt. A gránátszín posztót vörös rókamállal prémezték úgy, hogy a róka farka egészen körbefogta a nyakát, sőt még az asszony mellén is lelógott egy darabon. Igaz a rókaszőrt már megrágták egy kicsit a molyok, meg magát a posztót is, pedig jó vastagon levendula között tartotta Mikhál a bundácskát. De a moly nagy kárt tud végezni akár egy tél alatt is, annak meg már több mint egy tucat esztendeje, hogy a szász őrgróf megjutalmazta ezzel a bundával. Alig volt Kata még két éves, amikor nagy hűlés fogta el, de akkora, hogy hiába hívtak hozzá Bécsből orvosdoktort, nem tudott segíteni rajta. Az apja csak ült a kislány ágyacskája mellett, imádkozott meg a Bibliáját olvasta, és ostromolta az Istent, hogyha már elvette a feleségét, ne vegye el a leánykáját ilyen korán. Akkor hívták Mikhált, aki igencsak értett a füvekhez meg az esszenciákhoz, és kevert is a kis Katának olyan gyógyírt, hogy alig egy hét teltével már fel is ült az ágyban a szentem. Akkor kapta a kis bundát Mikhál az őrgróftól, hálából, hogy megmentette a lánya életét. Pemfflinger Márk ott is tartotta a Mindszent utcai házban a javasasszonyt, hiszen egy ilyen kicsi gyerek mellett nagy haszon, ha valaki ért a füvekhez, a betegségekhez, a kelésekhez. Ahogy aztán növögetett Kata, Mikhálnak kevesebb gondja-baja volt vele, így kitanulta a hajak fodorítását is. Mikhál pátyolta a kisasszonykát, ő készítette a fürdővizét, illatosította a ruháit, gondozta aranyszőke haját. Nagy tisztsége volt hát Mikhálnak, és úgy hírlett, Mária királyné is kölcsönkérte nemegyszer egy-egy jelesebb lakoma előtt. Az meg teljesen természetes volt, hogy az esküvő előtt jószerivel ott is aludt a királyi palotában a szolgálók pitvarában. Ha valaki, akkor Mikhál volt az, aki mindent tudott erről a skandallumos esküvőről. Alig is ért Szapolyai uram kapujáig, már ostromolni kezdték a népek a kérdésekkel. Ez mondjuk nem is csoda, mert a nagy tölgyfakapuban ugyan ott ült Lőrinc, Szapolyai uram kiszolgált pattantyúsa, aki a Havas-alföldi hadjárat során alaposan kiismerhette Török Bálintot, de Lőrinc jószerivel inkább csak morgott, nem sok hírt lehetett kiszedni belőle, pedig sok mindent tudott, az biztos.

– Lakat van-é a te szádon, Lőrinc? – évődött vele az egyik menyecske.

– Halottakról vagy jót, vagy semmit – morgott vissza Lőrinc, és a menyecske felkacagott.

– Eltévedtél te! Hát nem temetésre készülünk, hanem lakodalomra.

– Nem-e? – kérdezett vissza a vén kapus. – Akkor miért siratták olyan nagy hévvel tegnap este vitézlő uraimék Török Bálintot, hogy egész Budavára zengett tőle? De volt is mit siratni! Mert láttam én, milyen duhaj kedvvel dobzódott az ifiúr egy-egy csata után. Pemfflinger Kata mellett temetheti a dobzódást meg a lyányok ölelését.

– Nem hinném, hogy temetni fogja – horkant fel röhögve valaki –, Bálint uram nem fog a felsége szoknyáján ülni, az biztos. Igaz-e, hogy a szádvári csata után három jobbágy lyányt is bekéretett a szobájába, mert egy nem volt elég neki?

– Hogy hány lyánnyal hált Bálint uram, azt én nem tudom – fordult el dühösen a kapus –, kérdezzétek meg ő magát!

– Tán ő se tudja! – kiáltotta valaki. A férfiak hangosan röhögtek, de a leányasszonyok nem voltak annyira megelégedve a válasszal, egyre csak abajgatták Lőrincet, de hiába. Nem csoda hát, hogy megörültek, amikor meglátták Mikhált közeledni a rókaprémes bundácskájában.

– Mondd, Mikhál, mit hallottál? Tényleg a királyné adja ki a lyányt? – furakodott oda hozzá azonnal egy kofaasszony. Mert azt tudták, hogy a királyné házasítja ki az udvarhölgyét, ahogy szokás. Ő állja a kelengye nagy részét, nászajándékokkal is megrakja az ifjú párt istenesen, és magát a lakodalmat is ő fizeti. De hogy a kikérésnél is a királyné foglalja el az örömanya helyét, olyat azért ritkán lát a világ. Mikhál azonban nem csodálkozott egy csöppet sem.

– Hát ki adná ki a lányt? Csak a királyné, ki más! Ugyan az apja alig egy éve újraházasodott, de én mondom nektek, inkább kíván hétnapos nyavalyatörést magának az én kisasszonykám, minthogy a mostohája legyen az örömanya. Meg a kis királynéval igen jóban vannak.

– Nem csoda – vetette közbe valaki –, hiszen egykorúak.

– Nem csak az, te! – tromfolt rá Mikhál, mert nehogy már valaki tájékozottabb legyen az udvari ügyekben nála. – A királyné udvarhölgyei között nem egy fiatalka akad. Hanem hogy az én Katám okos is. Írni, olvasni is tud, és betéve citálja a Bibliát – húzta ki magát, mintha nem is Kata érdeme lenne ez a módos nagy műveltség, hanem az övé. – Ő olvas fel naponta a királynénak, ő írja le a leveleit, de még a követekkel is ő tárgyal néha, ha elkapja a főfájás a királynét. Nem is nevezik másként a várban Pemfflinger Katát, mint „királyi hölgy”.

– Hát a tartása, az olyan – okvetetlenkedett közbe valaki. – Úgy jár-kel, minta valódi korona lenne a fején, és félne, hogy le ne essen! Büszke egy leányasszony, az biztos!

A tömeg felröhögött, de Mikhál egy szóval csendre intette őket:

– Kushadjatok! Van mire büszkének lennie. Az erdélyi szászok őrgrófjának a lánya, legyen hát tartása! Meg szép is az istenadta, olyan arany a haja, mint Szűz Máriának a festett képeken. Más leányok kenik a marhatárgyát a fejükre, meg disznóhúggyal pátyolják a hajukat, hogy szőkék legyenek, de az én Katámnak bizony nem kellenek ilyen praktikák. Csak egy kis citromfűolajjal kenegetem meg a haját, hogy finom illatos legyen, éjszakára meg felfogom apró koszorúkba, és reggel úgy hullámzik a vállán, mint az aranytenger. Elmenne Madonnának bármelyik templomban, mondom én! Még a szeme is olyan ibolyakék, mint a Miasszonyunknak. Nem csodálom, ha belészeretett Török Bálint.

– Hát az ifjú testőrkapitánynak sem kell egy kis kellemér a szomszédba menni – sóhajtott fel egy leányasszony, és bizony a levegő bennakadt a mellyükben, ahogy Török Bálintra gondoltak.

– Szép kis gerlepár lesz, az biztos – summázta Mikhál. Csak Lőrinc, a vén kapus morrantott oda:

– Szépnek szép az a tejfölös bajszú kölök, a lovat is megüli feszesen… Meg is futtatja, ha kell, hogy csak úgy világít a segge. Én mondom, nem kell Török Bálintnak másra ez a lány, minthogy elfedje a kilógó tökét a szász vagyonnal.

A tömeg ismét felröhögött, mert mindenkinek eszébe jutott a gúnydal, amit alig egy éve minden kocsmában kurjongattak Budavárán.

Az a hírös Fejér vára,
Török Bálint nagy szép háza,
Töröké lett izbe’, izibe’!
Lajos király deli bánja,
A nadrágját nem találja,
Úgy fut el, úgy fut el!
Világít a hold sugára,
Török Bálint picsájára,
Ragyog az, ragyog az!
Török Bálint mit se bánja,
Nem lesz többé ország bánja,
Megszalad, megszalad!

Mert bizony, amikor 1521-ben Török Bálint jól megfutott Nándorfejérvárról, török kezére adta az ország déli kapuját. Innentől kezdve szabad préda lett a Magyarhon, nem volt más erősség, ahol megállíthatnák a török sereget, csak Budánál. Azonnali jószágvesztésre ítélték a rendek Török Bálintot, aki nem várta meg, hogy beteljesedjen rajta az ítélet, futott tovább, és meg sem állt Szapolyai uram házáig. De úgy hírlik, az erdélyi vajda havasalföldi hadjáratában igencsak vitézkedett, és jól kitanulta a kardforgatást is.

De azt nem tudták a szájtátiak, még Lőrinc sem, hogy Török Bálint Nándorfejérvár ostroma idején még gyámok alá volt rendelve. Azok döntöttek helyette. Nagybátyjai, Sulyok uraimék pedig azt mondták, hogyha a király nem fizeti meg az adósságát a fejérvári bánnak, akkor az meg nem védi a töröktől az országot. És Lajos nem fizetett. Nem is lett volna miből. Nem csörrentek a Török família kincsesládájában a királyi aranyak, Sulyok uraimék pedig kiadták a parancsot, hogy Török Bálint vonuljon ki Nándorfejérvárról. Hiába prüszkölt Bálint, hiába forrt a vére, nem tudott mit tenni. A gyámoknak engedelmeskednie kellett. A fejérvári nagy futás mégsem Sulyok Balázs és Imre nevét mocskolta be, nem az ő birtokaikat vették el a rendek, hanem Török Bálintét. Ott állt hát a tizennyolc éves bán, vagyon nélkül, birtok nélkül, megcsúfolva, pucér seggel.

– Kell neki valaki, aki tisztára mossa a nevét – morgolódott tovább a kapus. – Azt mondják, Mária királyné se szívesen adta oda ennek az állhatatlan ifiúrnak a legkedvesebb udvarhölgyét.

– Nem úgy van az! – perelt Mikhál. – Okos asszony a királyné. Gyűjti a maga famíliáját a bárói ligák ellen. Úgy hírlik, még a bányákat is vissza akarja venni a Fuggerektől, hogy ne kongjon annyira az ürességtől a királyi pénztár, és legyen saját serege, ami megvédi, ha a király ellen fordulnának a bárók. Török Bálint meg háromszáz jó lovasnak parancsol. Nagy erősség az. Nem véletlen, hogy a királyi testőrség parancsnokává nevezte ki a királyné.

– Meg visszaadta összes elkobozott vagyonát – morrantotta Lőrinc. – Akárhogy is, de jó üzletet kötött a szász lánnyal ez a fehér orcájú grófocska.

Mikhál visszaperelt volna erre is, mert hiába volt már benne a korban, Török Bálint fehér orcája őt is elvarázsolta. De hirtelen megfújták a kürtöket a várban, leeresztették a felvonóhidat, és kitárult a súlyos, rézveretes kapu, ami a várost és a királyi palotát választotta el egymástól.

A hídon először a királyi testőrség lovagolt ki, mellükön csak úgy feszült a vörös tafota zubbony, ezüstösen villant a kitárt szárnyú koronás sasmadár, a Jagellók címerállata. Nadrágjuk fekete, az is selyemtafota, csizmájuk puha, piros karmazsin, kardjuk színezüst. A testőröket a vőlegény, az ifjú testőrkapitány vezette. Ő maga is egyenruhában feszített, de mentéjét, nadrágját atlaszból szabták, kardja aranyos hüvelyben nyugodott, és a süvegén is aranyszín toll lebegett.

– Istenem, ilyen szép vőlegényt én még sose láttam! – sóhajtott fel önkéntelenül is Mikhál, de Lőrincnek megint csak volt morognivalója.

– Szép, szép… Szépen páváskodik… A saját esküvőjén is ő megy elől, nem a násznagy. A vőlegénynek nincsen itt még helye. Neki a templomban kéne kushadnia, várni az arájára, míg oda nem vezetik hozzá szépen, módosan.

De Mikhál gyorsan leintette Lőrincet.

– Ej te, hát királyi esküvőről van szó! Persze, hogy a testőrség megy elől, élükön a kapitány. Hát mit tehet arról Török Bálint, hogy ez az ő esküvője? Neki kell a menet élén haladnia, punktum!

– Neki hát! – fortyant fel a kapus. – Hogy mindenkit őt csodálja. – Lőrinc még morgott valamit, hogy ez a tejfölös képű olyan nagyra van magával, hogy a saját arájától is ellopja a dicsfényt, meg hogy nem néz az ilyen másra, csak magára. De akkor már senki sem figyelt rá, mert a felvonóhídon átgördült a királyi hintó, mögötte fehér-aranyban a menyasszony hintaja, amibe három pár fehér mén volt fogva. Minden szem a hintókat leste, elsőként a királynét, aki majd maga vezeti kézen fogva az arát fel a templomlépcsőn, a vőlegényhez. A tömeg lélegzetvisszafojtva várta, hogy kinyíljon végre a hintóajtó, és megjelenjék benne Mária, az ifjú királyné, aki súlyos, nyírt bársony szoknyájában, aranyboglárokkal kivarrt spanyol köntösében maga volt a megtestesült királyi méltóság. A király, aki lesegítette a hintóból, szinte csak kölyöknek tűnt mellette. Megérkezett az ara hintaja is, fehér atlaszba vonva, liliomkoszorúval a fején Kata, akit szintén a királynak kellett volna lesegítenie a kocsiról, átadni a királyné kezére, aki majd felvezeti a templomlépcső tetején türelmesen várakozó vőlegényhez. No, de Török Bálint nem a türelméről volt híres! Amint Kata fehér-arany hintaja befordult a Szűz Mária templom előtti térre, Bálint két ugrással ott termett előtte, felcsapta a hintó ajtaját, derékon ragadta a mennyasszonyát, és úgy emelte ki a hintóból, hogy közben erősen szájon is csókolta.

A tömeg felhördült, majd egy pillanatra rökönyödött csönd ülte meg a Zsigmond teret. Mert ilyet azért még nem látott a világ, hogy fényes nappal csókolózzanak a szerelmesek, főleg főúri méltóságok, több száz ember előtt a templomtéren. A király sem tudta, mi tévő legyen, ott téblábolt az ifjú pár mellett, hiszen most már végképp hasztalanná vált a jelenléte. A Zsigmond teret átható csendben tisztán lehetett hallani a dunai naszádosok kiáltását. Aztán hirtelen tapsolni, éljenezni kezdett a tömeg, őrjöngve üdvözölte Török Bálintot.

– Csepűrágó – morogta elégedetlenül Lőrinc. – Nem szent ennek semmi, még az esküvője sem. Eladná a lelkét még az ördögnek is ez a kurafi, csak rá figyeljenek.

Ezt káromlást már Mikhál sem tűrhette, és úgy szájon vágta a kapust, hogy annak az orra vére is eleredt. Lőrinc fogta az orrát, szitkozódott, és behúzódott a kapubolt alá. Elege lett a szájtátásból meg a királyi menyegzőből. De ezzel tán egyedül volt a Zsigmond téren. Mert innentől Török Bálint bármit megtehetett, bármilyen szabályt, szokást felrúghatott, a nép hősként ünnepelte. Megfogta hát a menyasszonya kezét, odavezette Katát a királynéhoz, és olyan kecses meghajlással adta át Máriának, hogy a Zsigmond téren megint csak kitört az üdvrivalgás. Mária magasra emelte a fejét, elnézett Török Bálint felett, majd a két királyi hölgy egyenes derékkal, nagy méltósággal lépdelt fel a templomlépcsőn. Bálint ekkor a királyhoz fordult, aki még mindig tétovázott, mitévő legyen. Nem úgy az ifjú testőrkapitány. Szinte karon ragadta a királyt, és már nyomultak is a hölgyek után. A népből feltört a röhögés. Mert mindenki tudta, hogy a király a vőlegény apját, a nászost helyettesítette. Neki kellett volna Török Imre helyett karonfogva felvezetnie a lépcsőn Bálintot, ha már így alakult a helyzet. Most meg úgy tűnik, mintha Török Bálint vezetgetné a királyt, mint egy szaros gyereket, aki egyedül még a templomlépcsőt sem tudja megmászni. Végül aztán mégiscsak a király és a királyné fonta egymásba az ifjú szerelmek kezét először a templom előtt, a lépcső tetején, hogy együtt lépjenek az oltár elé, és a házasság szentségében részesüljenek.

A templomot áthatotta a tömjén, a füstölők és a liliomok illata, a mozaikokról az Árpád-házi szentek néztek le Katára üdvözült mosollyal, szemben az oltárképen Mária ringatta a kisdedet. Kata mégsem érzett semmiféle szentséget. Nem éppen lutheránus neveltetése miatt, hanem Bálint végett. Forrt benne a düh, és az oltár felé menet odasziszegte a vőlegényének:

– Hogy tehetett velem ilyet, világ csúfjára?

De Bálint csak rávillantotta a mosolyát:

– Dehogy csúfjára. Hisz ujjongott a nép. Imádták – vigyorodott el önelégülten. – Nekik is adni kell valamit, ha mi már kiszórakoztuk magunkat kedvünkre. Igaz-e, Katám? – szorította meg cinkosan a menyasszonya kezét.

Kata elvörösödött, és hitetlenkedve nézett Bálintra. Az rávillantotta fekete szemeit, de olyan kaján élvvel, hogy Kata azt hitte, nyomban életre kelnek a szentek a templom freskóin, és nemcsak a templomból, hanem tán még az anyaszentegyházból is kiátkoznák őket azonnal, ha nem lennének már lutheránusok.

Nagyanyja persze a kezdetektől óvta Katát Török Bálinttól.

– Nem férjnek való Katám az a pernahajder! Mert ahhoz ért, hogy ugrasson a lován, lobogtassa a szél azt a szép göndör haját. De úgy ágaskodik benne a férfikedv, hogy leány nem kerülhet a szeme elé úgy, hogy a szoknyája alá ne bújna. Mindegy az neki, hogy jobbágy, szolgáló vagy főrangú személy. Lehet akár hites asszony is. Csak lyuk legyen a lába között, oda aztán azonnal bevackol Török Bálint.

Kata felháborodva vágott vissza a nagyanyjának:

– Az én lábam közébe ugyan be nem vackol, míg oltárhoz nem vezet!

De hiába, Bálint csak bekönyörögte magát az ágyába még a házasságkötésük előtt. Ha nem is sokkal, csak néhány nappal hamarabb. Pontosabban nem is bekönyörögte magát, hanem beszökött. Kata soha nem tudta meg, hogyan is történt, tán Pirókkal, a szobalányával játszott össze. Pirók minden este megvetette úrhölgye ágyát, majd szorosan behúzta a selyemkárpitokat. Amint előkészítette az ágyi ruhát, segített Katának levetkőzni. Azon az estén tán észbe kaphatott volna hamarabb Kata, hogy valami készül, mert Pirók rózsavízzel permetezte meg az ágyi ruháját, mielőtt ráadta. Az aranyvarrásosat készítette ki, aminek olyan vékony patyolatból volt a vászna, hogy még a mellye bimbaja is átsötétlett rajta a gyertya fényében. A hozzávaló hálófőkötőt viszont elfelejtette Pirók kikészíteni. Futtatta is volna érte Kata, mire a lány csalafinta mosollyal csak annyit mondott, hogy ő hozhatja, de ugyan nem lesz szüksége rá a kisasszonynak ezen az éjszakán. Nem értette a szót, elszalajtotta a lányt a hálófőkötőért, ő meg lefekvéshez készülődött. Mint mindig, most is térdre ereszkedett, hogy elmondja az esti imáját. De még bele sem kezdett, fellibbent az ágy selyemkárpitja, és egy hatalmas, szőrös férfitag meredt fel vele szembe. Kata úgy megijedt, hogy szó szerint meghűlt benne a vér. Kiáltani sem tudott, mert torkára fagyott a szó. Soha nem látott még ilyet, nem is beszéltek neki arról, hogy néz ki a férfiak vesszeje. Percekig fel sem fogta, hogy kihez tartozik, csak azt látta, hogy nagy, szőrös, vörös, mint valami vadállat. Félt és undorodott ettől az idegen testtől, ami az ágyába furakodott, ami egyre csak nyomakodott, amit hozzászorítottak az arcához. Akkor már kiáltani szeretett volna, de nem tudott. Védekezni kezdett, ütött, vágott, de akkor meghallotta a férfi hangját a feje fölött:

– Ez az, Katám, csak keményen. Én így szeretem.

Kata alig ismerte fel, pedig a hang egyértelműen Bálint hangja volt. De elváltozott, mély lett, szinte hörgött, nyersen és erősen. Kata innentől kezdve nem védekezett, csak hagyta, hogy csináljon vele és rajta a férfi azt, amit akar. Hagyta, hogy belényomuljon, a vörös vadállat a torkában járt, a garatjában nyomakodott lefelé, majd a combját feszítette szét úgy, hogy azt érezte, nyomban kettészakad. Felsikoltott fájdalmában, a lepedőt vér borította el, de Bálintot ez csak még jobban felizgatta, még nagyobb hévvel támadott, és nem vette észre, hogy Kata valósággal halálra vált a félelemtől és a fájdalomtól.

Sok minden volt hát neki ez az éjszaka, csak nem kéj meg szórakozás, pláne nem olyan emlék, amire élvezettel gondolt volna vissza. Félt belegondolni is, mi lesz a lakodalom után, a nászéjszakán, amikor immár hivatalosan is elhálják a frigyüket. Remegve járult hát az oltárhoz, és sírt is, végig a lakodalom alatt, ahogyan akkoriban a szokás megkívánta a menyasszonytól. De míg mások csak illendőségből siratták a lányságukat, Kata valósággal. Mert az után az éjszaka után semmi sem lesz olyan, mint addig volt. Megváltozott minden. Úgy tűnt, mintha Bálint nappal csak maszkot hordana, arannyal mívelt, gyémánttal kirakott szépséges maszkot, amely elbájol minden férfit és nőt, aki csak a közelébe kerül. De éjszaka letépi magáról az álarcot, elővillan minden rútsága és mohósága. Megmutatja arcát a szörnyeteg, a zsigeri állat, aki csak a koncot látja, semmi mást. Sírt Kata végig a lakodalmán, remegett, hogy ismét erőszakot tesz rajta az a férfi, akit mégis, minden rútsága ellenére a világon a legjobban szeret.

Nem tudott hát figyelni a felhordott étkekre, pedig nagy pompával zajlott a lakodalom. Gondos Illés, a király szakácsa már vagy egy hete készült az esküvőre. Kellett is, hiszen közel ötven borjút meg üszőt vágtak le, a bárányok száma elérte a százat, úgy a malacoké is. A tyúkok és kacsák számáról meg tán egyedül György mester, a királyi kulcsár tudott volna számot adni. A pincemester viszont nem tudott számot adni semmiről, mert üres volt a királyi pince, csak annyit tudott, hogy számolatlanul gurították át a hordókat Brandenburgi György borászlegényei. A menyegzőre nyilván a borok borát, a szerémségit adta az őrgróf, tán tokajiból is valamennyit, mert jó bor az, de nincs olyan becsületje, mint a szerémséginek. A szolgának meg jó lesz valami lőré is, ami itt terem meg a budai hegyekben vagy épp a Pilisen.

Sok volt a meghívott, de Mátyás lovagtermében csak tizenkét nagy tölgyfaasztalt állítottak most fel, hogy legyen hely a táncnak, a zenészek pulpitusának, no meg a kelengyének, a nászajándékoknak, amelyek bemutatását igencsak várta a főúri közönség. A lovagteremben csak a legékesebb vendégeket ültették le, a többieknek kint terítettek a díszudvaron.

Persze sértve érezte magát mindenki, aki kiszorult a lovagteremből, főként a nagyasszonyok háborogtak élesen.

– No, nekünk csak a pitvarban jutott hely – epéskedet Csáktornyai kamarásné, de Perneczkiné, a somogyi alispán felesége gyorsan leintette.

– Ne félj, tán mi jártunk jobban. Mert itt aztán színről színre látunk minden „ékességet” – szólt gúnyosan.

Való igaz, a „pitvarban” darabról darabra látták mind a menyasszony kelengyéjét, mind a jegy- és nászajándékokat, amelyeket behordtak és körbemutogattak a násznépnek a vacsora előtt a lovagteremben. De míg odabent csak futó pillantást vethettek a vendégek az ajándékokra, addig a díszudvaron sorukra várakozó szolgák karján lévő ajándékokat volt idejük végigmustrálni a nagyasszonyoknak. Fenték is a fogukat erősen, élezték a nyelvüket, hogy majd jól kibeszélik Pemfflinger Katát. Mert mit ér, hogy a királyné házasítja ki, ha üres a kincstár?

– Darócba, kanavászba meg posztóba fogja öltöztetni a királyasszony az udvarhölgyét, meglássátok – köszörülte a nyelvét Perneczkiné. – S jó, ha valami fatálakat vet neki oda a királyné, meg némi vászoncserepet, hogy abba főzzön.

De bizony a nagyasszonyok torkára fagyott a szó, amikor behozták, és körbemutogatták Pemfflinger Kata kelengyéjét. Mert a királynak ugyan nem volt pénze, de a királynénak igen, így a maga hozományából házasította ki legkedvesebb udvarhölgyét. Ahol meg szűknek bizonyult Mária kincsestára, ott az örömapa, Pemfflinger Márk is kisegítette a királynét, hogy ne maradjon szégyenben a lánya esküvőjén. Így hát csak a fennvaló ruháknak 3500 aranyforintért hozattak gyöngyöt és prémet Bécsből, az ingvállakhoz, köntösökhöz lengyel arany- és ezüstmívesek készítettek boglárt, az arany és ezüst csipkét holland asszonyok verték, az erdélyi hegyekből hozták a hiúz-, medve-, nyest- és nercprémeket a bundácskáknak, subácskáknak, téli rokolyák díszeinek. Nyeltek nagyokat a főúri asszonyok, mikor mindezt felhordták a szolgák, és nyeltek még nagyobbakat, amikor az asztali neműre került a sor. De leginkább akkor kerekedett ki a szemük, amikor egy aranyékes, táblás könyvet hordoztak körbe a fullajtárok, mint Lajos király ajándékát. Mert a királynénak akadt még saját vagyona, de Lajos csak abból tudott nászajándékot adni, amit a palotában talált. Kapott hát egyet Mátyás Corvináiból Pemfflinger Kata, ha már annyira szeret olvasni.

– Többet ér ez a könyv, mint három falu meg egy kisebb város – sápadt el Zólyominé, és ette a sárga irigység, hogy az ő leánykája még túl fiatal ahhoz, hogy a királyné udvarhölgye legyen.

Lajos azonban kitett magért, és nem elégedett meg a Corvinával. Adatott Török Bálintnak egy olyan pár aranykandelábert, ami még Corvin Mátyás hálószobájában állt. A gyertyatartó egyik alakja Vénuszt, a másik meg Marsot formázta, és embermagasságú volt mindkettő.

– A nászi ágyatok mellé, hogy legyen ki a gyertyát tartsa – veregette meg Török Bálint vállát a király, és megtoldotta még ajándékát egy ezüst mosdómedencével is.

Hiába várták hát a „pitvarban” a nagyasszonyok, hogy majd szégyenkeznie kell Pemfflinger Katának a kelengyéje meg a nászajándékai miatt. A lakoma hajnalig tartott, és utána még három napig, de első nap éjfélkor a násznagy Bálint elé vezette a menyasszonyt. Lajos, ki a vőlegény apja helyett volt jelen az esküvőn, egy aranymíves, gyöngyökkel kirakott tőrt adott az ifjú férj kezébe. Bálint elvette a tőrt, odalépett Katához, és egy hirtelen mozdulattal levágta fejéről a liliomkoszorút. A virágok némán hullottak le a lovagterem kövezetére. A nyoszolyólányok gyertyákkal állták körbe az ifjú párt, felcsendült a muzsika, és a szövétnekek lobogó lángjai között megtáncoltatta Török Bálint Pemfflinger Katát. Aztán jött a király, majd az udvari emberek sorban, a főrendek és a nagyurak, a bárók és a grófok. Mindenki fordult egyet Katával. Talpuk alatt jajgattak a liliomok. Karcsú derekuk megtört, szirmaik elrongyolódtak, és nem maradt a helyükben más, csak szürke mocsok.


Scroll to top